Céltudatos hazugságok

Legyetek hűek Masaryk és az én politikámhoz, és minden jó lesz – írta Edvard Benes a szellemi végrendeletének is tekinthető okmányban híveinek. 1942-ben vetette papírra a mondatot, amikor éppen minden rossz volt, hiszen az első csehszlovák köztársaságot felosztották, Benes és a cseh kormány emigrációba kényszerült. Azoknak azonban, akik bíztak benne, hamarosan rá kellett jönniük, hogy minden sokkal rosszabb lett, mint sejtették. 1942 után Benes egyre jobban közeledett a Szovjetunióhoz, arra gondolva, hogy a háború után Csehszlovákia szociáldemokrata hídállamot jelent majd Kelet és Nyugat között. Sztálint megbízható szövetségesnek hitte, s amikor kiderült, hogy távolról sem az, s hogy országa nem híd, hanem a szovjetek csatlósa lesz, a tragédiáért minden felelősséget a kommunistákra hárított. Nem volt hűtlen magához, hiszen azt a jellemgyengeségét már Zbynek Zeman és Antonín Klimek is bemutatta a róla szóló monográfiában, hogy Benes a külső körülmények változásaiból következő eredményeket előszeretettel tulajdonította saját érdemeinek, a sikertelenségekért pedig mindig másokat okolt. A történetíróknak a bőség zavarával kellett küzdeniük, amikor Benes lényének alapvetően immorális voltát bemutatták, hiszen nem akadt ember – talán csak felesége, Hana Vlckova volt a kivétel, ő 1910-es házasságkötésüktől a politikus haláláig hű társa és támasza volt –, aki megbízott volna benne, ha csak egy kicsit is megismerte.
Ádám Magda történész azt persze nem írhatta le Ki volt valójában Edvard Benes? című kötetében, hogy a kozlanyi parasztcsalád tizedik gyermekeként született, szédületes karriert befutó politikusnál (előbb Csehszlovákia külügyminisztere, majd elnöke) kevés ellenszenvesebb, hazugabb, kártékonyabb embert hordott a hátán a föld a XX. század Európájában – a kötet szinte minden lapján mégis olyan tényekkel kell szembesülnie az olvasónak, hogy a fenti jelzőket (akár még durvábbak társaságában) maga mondja ki. Benes féktelen hatalmi becsvágyához machiavellista gondolkodásmód járult, olyannyira, hogy maga is többször hangsúlyozta: nem az igazságot keresi, amikor politikát csinál, olykor az állama és a saját érdekében tudatosan követ el jogtalanságokat. Eszközeit a többi között Kramár, Csehszlovákia első miniszterelnöke nevezte olyanoknak, amelyeket „minden erkölcsös ember elutasít”.
Úgy látszik azonban, Csehszlovákia létrehozásakor többségben voltak a „nem erkölcsös” emberek. E lelkiismereti kérdéssel az utódok sem néztek szembe, amint azt a benesi dekrétumok 2007-es szlovák megerősítése vagy a 2002-es hasonló cseh reakciók jelzik. A könyv egyik nagy érdeme e súlyos probléma árnyalt körüljárása, a másik pedig az, hogy újra tudatosítja: a benesi moral insanity mérhetetlen károkat okozott más népeknek, közvetlenül elsősorban a németeknek és a magyaroknak, és abban, hogy ez megtörténhetett, igen nagy felelősség terheli Angliát és – mindenekelőtt – Franciaországot is. Hiszen a szövetségesek számára már a trianoni döntés másnapján nyilvánvalóvá vált, hogy Benes és társai hazug módon mutatták be az etnikai viszonyokat, a földrajzi összefüggéseket, s hogy a döntés súlyosan igazságtalan a vesztesekkel szemben, és magában rejti a robbanás veszélyét.
A cseh politikus az első világháború előtt néhány évvel egyetemi disszertációjában még a Monarchia felosztása ellen érvelt, s úgy fogalmazott: „a lakosság egyharmadának akarata ellenére nem lehet államot alapítani”. Az első világháború után elkövette első nagy bűnét azzal, hogy Masaryk leghűségesebb embereként olyan Csehszlovákiát hozott létre, amelyben alig 51 százalék volt a csehek száma, a jelentős német és magyar kisebbség számára ígért autonómia pedig sohasem valósult meg. Ami pedig külpolitikáját illeti a két világháború között, annak egyik legfontosabb súlypontja az volt, hogy megakadályozza Magyarország talpra állását.
A második világháború drámája alkalmat adhatott volna számára, hogy tévedését beismerve ezúttal valóban demokratikus Csehországban gondolkozzon, s nem a kollektív bűnösség elve alapján ítéljenek népek, népcsoportok felett (ezen az elven a tisói Szlovákia minden lakóját ki kellett volna telepíteni, s ad absurdum létrejöhetett volna egy szlovákok nélküli Csehszlovákia) – hanem a valódi érdemek és bűnök szerint. 1945. augusztus 2-án azonban Benes elkövette pályafutása talán legnagyobb bűnét: kihirdette a dekrétumokat, amelyek alapján hárommillió szudétanémetet és több tízezer magyart telepítettek ki. Utóbbiak csomagjában 10 kg liszt, 3 kg hüvelyes, 1 kg mák, 20 kg krumpli, 5 kg zöldség vagy lekvár, 1 kg zsír, 2 kg füstölt hús lehetett. Tilos volt elvinni lovat, marhát, disznót. Bútorokat és ruhákat lehetett, de szerszámot, tűzhelyet és kályhát nem, s persze ott maradtak a házak, a földek, az ipari létesítmények, amelyekért máig nem kapott senki kárpótlást.
A demokrácia alapjait fölszámoló Benes 1948 elején még megtette, hogy hallgatásával legalizálta a puccsszerű kommunista hatalomátvételt, noha egy évvel korábban úgy fogalmazott: „Csehszlovákiába a bolsevizmus csak az ő holttestén keresztül juthat be.” Február 27-én elhagyta ugyan az elnöki palotát, vidéki házába költözött, de nem mondott le, s amikor júniusban mégis megtette, nem politikai, hanem egészségi okokra hivatkozott. Egyébként valóban szívből gyűlölte a kommunistákat. Tizennégy nappal a halála előtt azt írta róluk a nyugati emigrációnak küldött üzenetében: „Kivétel nélkül valamennyien hazudnak.” Azután Sztálint ostorozta, aki hidegvérrel, cinikusan becsapta őt 1938-ban és később is: „A biztosíték, amelyet nekem és Masaryknak adott, előre megfontolt, céltudatos hazugság volt.” Sohasem jutott volna az eszébe, hogy maga is hasonló módon cselekedett egész élete során?
(Ádám Magda: Ki volt valójában Edvard Benes? Gondolat Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 2850 forint)