Ön azok közé a katonatisztek közé tartozik, akik még a saját bőrükön tapasztalhatták meg, milyen egy háború. A hetvenes években például fiatal katonaként Dél-Vietnamban vállalt szerepet. Mire tudta használni a tapasztalatait itthon, békeidőben?
– A vietnami kiküldetés arra is jó volt, hogy már fiatal tisztként rájöjjek, mennyire fontos például egy hatékony légvédelem kiépítése. Dél-Vietnamban ugyanis az előbb említett harcok során megtapasztalhattam, milyen katasztrófával járhat, ha ez nem működik. A rakétacsapások idején éreztük meg azt is, hogy az ember életébe kerülhet, ha nem válik a vérévé az, amit a kiképzéseken megtanítottak.
– Sokak szerint a jelenlegi magyar légvédelem helyzete sem rózsás. A három korszerű lokátorból álló radarrendszer kiépítése megakadt, miközben a régi légvédelmi rakéták tömegeit vonták ki a honvédségtől. Egykori légvédelmi parancsnokként mi erről a véleménye?
– Az kétségtelen, hogy ha egy légvédelem nem rendszerként működik, és találnak rajta egy nyitott „ablakot”, akkor nem ér semmit. Egy rádiólokációs rendszernek ugyanis mindent látnia kell az utolsó négyzetcentiméterig, átfedésben, a föld felszínétől a felső repülési magasságig. Ehhez megfelelő gépágyúk, légvédelmi rakéták és vadászrepülőgépek kell hogy társuljanak. Jelenleg azonban más a helyzetünk, mint háború vagy a hidegháború idején, mert ma az országot nem fenyegeti hagyományos légi ellenség. A terroristák ellen pedig amúgy sem lehet légvédelmi rakétákkal harcolni.
– Szeptember 11. után azonban a terrorizmus elleni harc címén bevonultunk Afganisztánba, amely emberi és anyagi kockázatokat is követelt. Ön akkoriban már a szaktárca védelempolitikai államtitkáraként kísérhette figyelemmel az eseményeket. Hogyan kezdődött a részvételünk abban a háborúban?
– Amikor mi bekapcsolódtunk az afganisztáni rendezésbe, éppen nem volt háborús helyzet. Az amerikaiak által indított offenzíva véget ért, mi pedig a háború utáni stabilizálási folyamatban vettünk részt, az Országgyűlés felhatalmazása alapján, egy fegyvertelen orvoscsoporttal. 2003-ban azonban a NATO átvette a műveletek koordinálását, és többek között a szövetség javaslatára is döntött úgy az Országgyűlés, hogy a külföldi katonai szerepvállalással kapcsolatos döntéseket kormányhatáskörbe utalta. A válságkezelésben ugyanis olykor gyors, határozott lépésekre van szükség. Ekkoriban döntöttünk úgy, hogy már fegyveres alakulat is kiutazik a térségbe.
– Nem voltak erről viták a hadvezetésben?
– Természetesen voltak. Már rég NATO-tagok voltunk ugyan, de sok katonai vezető még nem tudott megszabadulni attól a felfogástól, amely a Varsói Szerződés időszakából benne maradt. Ezzel szemben nekünk más katonai filozófiát kellett kialakítani. Ahhoz például, hogy a NATO előírásainak megfelelő alakulatokat hozzunk létre, nem volt elég, hogy csak orvosok, vagy katonai megfigyelők vannak külszolgálaton. A haderő nagy részét képező lövészeknek a harcmezőn is tapasztalatokat kellett szerezni, hogy együtt tudjanak működni a szövetséges csapatokkal, és azt is el kellett érni, hogy a katonáink ne mindig ugyanazokban a feladatokban próbálják ki magukat. Egy olyan egységet küldtünk tehát Afganisztánba Szolnokról, amelyet felkészítettek arra is, hogy harci cselekményekben vegyen részt Kabul déli részén. Ez volt az első szervezetszerű fegyveres alakulatunk külföldön a világháború óta.
– Később azonban előkerültek olyan vélemények, hogy nem szerelték fel a katonákat olyan eszközökkel, hogy képesek legyenek a saját védelmükre.
– Természetesen a lehetőségekhez képest mindig a legjobb felszerelést kell biztosítani a katonáknak. Szerintem azonban sokszor túlmisztifikálják a védelmi eszközök kérdését. Ha csak arra koncentrálnánk, hogy a katonáinkat mindenáron meg kell védeni, akkor a legjobb megoldás az lenne, ha ki se küldenénk őket a miszszióba. Mindig a feladat jellegétől függ, hogy milyen technikát alkalmazunk. 2003-ban olyan eszközökkel mentek a katonáink Afganisztánba, amely megfelelt az akkori viszonyoknak. Ahogyan a helyzet fokozatosan romlott, ehhez fokozatosan igazítani kellett az eszközöket is.
– Azon nyilván nem döbben meg senki, ha egy fegyveres konfliktusokkal terhes országba harcoló alakulatokat küldenek a NATO-tagállamok. Miért kellett 2006-ban elvállalnunk az egyik északi tartomány újjáépítését is?
– Ez a Honvédelmi Minisztérium saját kezdeményezése volt, de találkozott az amerikaiak felkérésével is. Ezt követően természetesen a NATO is felkérte erre a misszióra Magyarországot. Már évek óta kint volt 200-230 katonánk a közép-ázsiai országban, mégis hiába kerestük magunkat a műveletről szóló tájékoztatókban. Kiderült, hogy csak az önálló alakulatokat, műveleti elemeket tartják nyilván. Úgy gondoltuk tehát, hogy az addigi költségvetéssel vállalhatnánk láthatóbb és talán hasznosabb szerepet is az afganisztáni rendezésben. A civil fejlesztési programok révén ráadásul be lehetett kapcsolni más minisztériumokat és szervezeteket a munkába, egy komplex válságkezelésbe. Ma ezt „whole of the government” megközelítésként említik.
– Végül a tartományi újjáépítési csoport (PRT) a legtöbb áldozatot követelő missziónk, pedig ez tűnt a legbékésebbnek.
– A tartományi újjáépítést nem lehet úgy végezni, hogy nem szállunk ki a járművekből, nem megyünk az emberek közé. 2006-ban azonban ez még nem jelentett gondot, senki sem gondolta, hogy ennyire elromlik a biztonsági helyzet. Amikor azonban a NATO átvette egész Afganisztán ellenőrzését, természetes, hogy egyre több olyan tálib erővel találkozott, amilyennel korábban nem. A harcok tehát kiújultak, és egyre durvábbá váltak a térségben.
– Amikor 2007-ben Afganisztánban jártam, még sétálhattam a magyarok táborának helyet adó Puli-Humri piacán. Idén már csak páncélozott terepjáróban hagyhattam el a tábort. A magyarokat legutóbb egy ötven-száz fős ellenálló csoport támadta meg hajnalban a hegyekből. Lehet azt mondani, hogy Afganisztánban ismét háború dúl?
– Az ilyen erős harci tevékenység már gyakorlatilag minősíthető háborús cselekménynek. A hadviselés módját tekintve ez pontosan olyan, mint amikor a második világháború idején egy partizáncsapat megtámadta a reguláris német erőket.
– Akkoriban azonban nem kiképzőkről meg mentorokról szóltak a híradások, hanem harcoló alakulatokról.
– Amire utal, vagyis a magyarok kiképző és mentoráló afganisztáni alegységei és a harcoló alakulatok között azért van egy lényeges különbség. Az előbbiek ugyanis nem vezetnek katonai akciót, csak felkészítik erre az afgán hadsereg egységeit és elkísérik őket. Az viszont kétségtelen, hogy ezeknek a katonáinknak éles helyzetekben is részt kell venniük.
– Mire tudjuk mi megtanítani az afgánokat, amikor a nyolcvan százalékuk még írni-olvasni sem képes?
– Azoknak a kulcsfontosságú beosztásban szolgáló katonáknak, akiket ki kell képeznünk, azért van alapvető írás-olvasás tudásuk. Az viszont kérdéses, hogy éppen a szövetségeseknek sikerül-e ezeket a katonákat megtanítani az aszimmetrikus hadviselésre, amelyre nagy szükség lenne Afganisztánban. A legfontosabb ebben a feladatban, hogy az afgán kormányerőket képessé tegyük a saját országuk biztonságának garantálására. Ezt azért is el kell érni, hogy harcoló szerepkörből támogató szerepre térhessünk át, majd pedig kijöhessünk a térségből. A helyiek jelentős része ugyanis ellenségnek, megszállóknak tekint bennünket.
– Olyan megszállóknak, akik az ország ásványkincseire pályáznak?
– Fenntartásokkal kezelném azokat a becsléseket, amelyek Afganisztán potenciális, kiaknázható ásványkincseire vonatkoznak. Persze nem kis mennyiségben vannak, lehetnek ilyenek, de azt gondolom, hogy az Egyesült Államok, majd a NATO és sok partnerország nem ezért vonult be ide, hanem azért, hogy a térségből ne érje a nyugati világot fenyegetés.
– Összesen négy katonánk halt meg az afganisztáni háborúban. Eközben elindult egy tervezési folyamat az afganisztáni missziónk átalakítására. Miért nem jövünk ki a PRT táborából, ha úgyis más feladatokra lesz szükség?
– Elhibázott lépésnek tartanám a hazajövetelt, és azt is, hogy Puli-Humri helyett másik területen vállaljunk PRT-t, mivel 2011-től a tervek szerint úgyis csökken a nemzetközi erők jelenléte Afganisztánban. Felmerült ugyanakkor, hogy inkább az ENSZ koordinálása alatt működjenek a jövőben ezek az újjáépítési központok, amelyekhez anyagi támogatást adhatnának az egyes tagállamok. Nem biztos ugyanis, hogy jó, ha a helyiek azt látják, minden külföldi segítséggel épül körülöttük. Fontos lenne, hogy Afganisztán vegye a kezébe az irányítást ezen a területen is. Balgaság csak azért milliárdokat áldozni a PRT-ra, hogy közben a civil oldalon elkölthessünk nem egészen 500 millió forintot. Baglán tartományban, így a magyar táborban is egy idő után egy kiképzett afgán erőnek kellene átvennie a katonai szerepkört. Az afgán kormány hitele is növekedhetne azzal, ha több szerepet vállalhatna a térség biztonságának megteremtésében és az újjáépítésben.
origo.hu
Orbán Viktor: Néhány lángos és tasli leesett
