Értékelés a kormány munkájáról

Nincs mit szépíteni, a harmadik Magyar Köztársaság már az idei kormányváltás előtt olyan válságba sodródott, aminek kezelését nem lehetett tovább halogatni. A hanyatlás folyamata nem az Alkotmánybíróság hatáskörének a jobboldalon is éles vitát kiváltó megcsonkításával kezdődött, hanem korábban.

Az idei esztendő a rekordok éve volt. A többpárti megméretések hazai történetében még soha egyetlen politikai erő sem tudott általános és titkos választójog mellett akkora befolyásra szert tenni a törvényhozásban, mint az idén a Fidesz–KDNP szövetség. Már a kampányban világos volt, hogy a voksolás valódi tétje a nemzeti oldal alkotmányozó többsége. Fideszes szemszögből nézve legalább ekkora léptékű sikernek mondható az önkormányzati választások megnyerése. Itt is egyértelmű volt mindenkinek, hogy nem egyszerűen a helyi politikai elit leendő öszszetétele a tét, hanem az a kérdés is válaszra vár, hogy az emberek miképpen vélekednek a jobboldali kormány első négy hónapjának teljesítményéről, és készek-e a rendszerkorrekció folytatására. Az eredmény itt is félreértelmezhetetlen volt. 1990 óta először került a Fidesz kezébe a főváros irányítása, és emellett a szegedi polgármesteri szék kivételével a jobboldalé lett az összes olyan vidéki önkormányzati pozíció is, ahol ötvenezernél több ember sorsáról kell dönteni. Szintúgy a kormány iránti bizalmat erősítette, hogy a közvélemény-kutató intézetek a pártok népszerűségét vizsgálva az év folyamán végig a Fidesz elsöprő fölényét mutatták ki. Mindezt árnyaltabbá teszik a decemberi felmérések, amelyek érzékelhető elbizonytalanodást mértek a jobboldali szimpatizánsok körében. Pánikra azonban nincs ok, hiszen várható volt, hogy az extrém magas támogatottság apadni fog. Mélyebb következtetéseket akkor lesz érdemes levonni a fentiekből, ha a következő hónapokban folytatódik a most kibontakozó trend.
Ha nem sújtaná az országot a részben a világgazdasági folyamatokban, részben pedig az itthoni böszmeségekben gyökerező általános válság, akkor kormánypárti szemszögből nézve megnyugtatónak lehetne nevezni az erőviszonyok 2010-es alakulását. A hátradőlésre azonban annak ellenére sincs ok, hogy a választási kampányban megígért szimbolikus intézkedések szinte kivétel nélkül törvényerőre emelkedtek. Megnyílt az út a határon túli magyarok kettős állampolgársága felé, megkezdődött a közigazgatási rendszer átalakítása, és az országgyűlési, illetve önkormányzati képviselők számát is a felére csökkentették, illetve csökkentik. Ezenkívül kezdetét vette az elszámoltatási folyamat, aminek eredményeképpen elképesztő mennyiségben kerültek napvilágra az előző két ciklus korrupciós botrányai. Szólni kell azonban a legégetőbb problémákról is, mégpedig az ország eladósodottságáról és az ebből fakadó pénzügyi kiszolgáltatottságról. Az államháztartás állapota változatlanul kritikusnak tekinthető, és a válságkezelő intézkedések elleni tiltakozások is egyre hangosabbak, vagyis borítékolható, hogy rövidesen még nehezebb napok fognak beköszönteni a jobboldali kormány számára. Az Orbán Viktor vezette kabinet szokatlannak és újszerűnek számító terápiát alkalmazva mára az összes olyan hiánycsökkentő lépést megtette, amely a választópolgárok körében népszerű intézkedésnek számított. A bank-, válság- és különadók százmilliárdjai azonban csak rövid távon alkalmasak a pénzügyi krízisből való kilábalásra, mert az állami ellátórendszerek strukturális problémáit nem oldják meg. A magánnyugdíjpénztárak vagyonának államosítása például jelentősen csökkenti az államadósságot, de a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságához önmagában nem lesz elegendő. Sejthető volt egyébként, hogy a hárompilléres nyugdíjrendszer felszámolása hatalmas vitát fog kirobbantani, és egyelőre abban sem lehet igazságot tenni, hogy mennyire megalapozottak a tiltakozók érvei. Tény viszont, hogy pillanatnyilag nem áll vesztésre a kormány a közvélemény megnyeréséért folyó harcban, hiszen sem az államosítás ellen szervezett tüntetések, sem pedig a nemzetközi pénzpiac reakciói nem voltak elég erősek ahhoz, hogy kikényszerítsék a hátraarcot.
Nem lesz izgalommentes a januárban rajtoló egykulcsos adórendszer sem. A kormányprogramban kulcsfontosságú elemnek számító adócsökkentés növekedésserkentő hatásai a legkedvezőbb helyzetben sem fognak egyik napról a másikra jelentkezni, és közben lehet izgulni, hogy az emberek többsége elégedett legyen, amikor megpillantja a februári fizetési szalagját. Az igazi kihívást tehát a 2011. esztendő fogja jelenteni, hiszen januártól kezdve már nem a kormányzati hatalom megszerzéséről és stabilizálásáról lesz szó, hanem annak bizonyításáról, hogy a Fidesz és a KDNP képes jobban sáfárkodni a neki adott társadalmi felhatalmazással, mint ahogyan ezt a szocialista kormányok tették. Azért is figyelmet érdemel a közeledő új év, mert még nagyon messze van a leendő parlamenti választásoktól, és a legkényelmetlenebb intézkedéseket ilyenkor érdemes meghozni. Szintúgy ekkor dől el, hogy a választási vereség utáni tapasztalatokat feldolgozva mire lesznek képesek a kormány törvényhozásbeli ellenfelei, és körvonalazódik-e egy olyan kihívó, aki izgalmassá teheti a 2014-ig hátralévő időszakot.
A Fidesz–KDNP-nek még jó ideig nem lesz félnivalója. A gyenge és megosztott ellenzék nemcsak a mandátumok számát tekintve van jelentősen lemaradva, hanem szervezeti értelemben sem tud versenyre kelni a kormányoldallal. A stabil és kiszámítható hatalomgyakorlás szempontjából leglényegesebb feltétel, a nagyarányú társadalmi támogatottság egyelőre bőven megvan, ami nem csupán a gazdasági válság orvoslása szempontjából lényeges, hanem a küszöbönálló alkotmányozás miatt is. Nincs mit szépíteni, a harmadik Magyar Köztársaság már az idei kormányváltás előtt olyan válságba sodródott, aminek kezelését nem lehetett tovább halogatni. A hanyatlás folyamata messze nem az Alkotmánybíróság hatáskörének a jobboldalon is éles vitát kiváltó megcsonkításával kezdődött, hanem jóval korábban. A szinte mindent átható korrupció, a közjogi intézményekbe és a politikusok tisztességébe vetett össztársadalmi hit megrendülése vagy a következmények nélküli botrányok tömkelege megannyi vírusként őrölte fel a két évtizeddel ezelőtt amúgy sem túl nagy lelkesedéssel létrehozott rendszer ellenálló képességét. Lehet, sőt kell is vitázni azon, hogy az Orbán-kormány személyi és intézményi döntései megfelelő eszközöket jelentenek-e az ország belpolitikai stabilitásának helyreállítására. Azt azonban nehéz lenne kétségbe vonni, hogy az 1989-ben megalapozott, majd az MDF és az SZDSZ paktumával, illetve a Horn-kormány kétharmados többségű akaratával kiegészített közjogi struktúra egyre aggasztóbb jeleket mutatott.
Az alkotmányos és a pénzügyi válság mellett az etnikai polgárháború veszélye, a tömeges elszegényedés és az ezeket gátlástalanul kihasználó radikalizmus erősödése egyaránt időzített bombaként ketyegett az ország alatt. Ugyanakkor várható volt, hogy a rendteremtő program felerősíti azokat a hangokat, amelyek diktatórikus törekvésekkel vádolják meg az Orbán-kormányt. Ezek a vádak azonban mindaddig alaptalanok, amíg azt lehet érzékelni, hogy az előbb említett társadalmi robbanásveszély kockázata csökkenő tendenciát mutat. A fideszes „önkényuralom” pedig úgysem lesz örök életű, mivel 2014-ben minden érintettnek ugyanakkora esélye lesz arra, hogy megméresse magát a választópolgárok ítélőszéke előtt.
A szerző ellenzékről szóló írását holnapi számunkban olvashatják