Elhal szépen a kamionzaj, hóban surrog a kerék, pelyhek szállnak a kocsibelsőbe az ablakok résein. A szelestei arborétum láthatatlan küszöbén letérdepel a lélek – kénytelen: ráveszi a tar koronák évszázados csöndje, a fatörzsekben lakó nyugalom, s még valami, az e világi mulandóság.
Itt van, újra: hazajár. Nevezzük Vendelinnek, Kispolgárnak, Szent Miklósnak, lényegtelen. Százötven éve még szentgyörgyi Horváth Lászlóhoz, száztíz éve gróf Festetics Andorhoz, száz éve már báró Baich Mihályhoz érkezett volna, és ez is tökéletesen mindegy már. Munkásmozgalmi vehemenciával gázolt át Szelestén pár évtized, de azért állnak a fák, a fák ölelésében a falak, a fák-falak között-fölött a wifivel kacérkodó genius loci. Aki most ereszkedik befelé a téli gumijaival, s füle-szeme van rá, megleli.
Talál mást is. Biliárdgolyók csattanását a szalonban, a konyha előtt rostonsült-illatot. Levetett titulusokat – doktorokat és episcopusokat – a termál öltözőjében s egyedülálló gyógyvizet a medencében, a házigazda odaadó figyelmét, a Holle anyóval beköszönő zavartalan álmot, jó szót, jó bort, megélhető robinzonádot.
A meghittséggel fordítottan arányos a térerő, arborétumon kívül reked a köznapi nyűg, a hírfolyam, de belélegezhető a gróf és a báró által idegondolt kultúra. Próbálták dózerolni, beszántani, repkénnyel befuttatni, s mi lett… A szelestei arborétumot kiépítő utolsó mohikán, Baich Mihály, a „virágok bárója” egy szomorú vasárnap reggelen, a szentmise alatt – ami őt illeti – véget vetett az elvtársak földi poklának. A fákban kezdett új életet.
A kastély ma szálló. Aki jelenlegi tulajdonosától bérli, kellő alázattal fordul az arborétum felé, tudja, itt a park az úr. A közepén megbújó kútház másfél éve Szent József-kápolnává lett, és most ez a kápolna egészíti ki Baich Mihály félbemaradt művét.
Az is az Ember volt, aki annak idején a bárót a halálba kergette szeretett díszparkjából, és az is az Ember, aki most penitenciaként templomot tervez, tetejére deszkát szegez, oltárára terítőt hímez, belé szenteltvíztartót adományoz, üvegablakot fest, Szent Józsefet és Máriát farag. Imák születnek ebben a parányi térben, s így tesz hozzá a holnap a tegnaphoz. Szerényen, alázattal, de méltósággal.
Elnyeli a hó a 86-os út zaját, Vendelin, Kispolgár és Szent Miklós megérkezett a szelestei kastélyszállóba. Mozdulatai lassulnak, hangja mollba vált, lehelete fohászként száll a mécsfényben. A kápolna ajtaja a téli éjre nyitott.
A világra, amelyi a Vas megyei faluszélen kerekebb, mint odafent a pulpitusokon.
origo.hu
Halálos vonatbaleset történt Monorierdőnél
