De menjünk tovább! Ha a múltban kutakodunk, meg kell említenünk, hogy az úgynevezett rendszerváltás azt az „eredményt” is elhozta, hogy annak idején gátlástalan kirablóink még azt is megkísérelték, hogy megannyi alkalommal üzentek nekünk, hogyan kell viselkednünk, gondolkodnunk, s mihez kell tartanunk magunkat. Mert ők az okosok. Ez így megy mindmáig a magasságos unióban. Ám maradjunk még az ezredforduló idején! 2010-ben például, ha jól jegyzeteltem, július végén dühösen távozott az IMF és az EU küldöttsége Magyarországról, a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásairól. Az akkor újnak mondható Orbán-kormány beleegyezését akarták megszerezni a további gátlástalan pénzszivattyúzáshoz. Nem sikerült. Akkoriban még a közlekedésünk reformját is saját receptjeik szerint óhajtották volna kierőszakolni. Valamint további nadrágszíj-összehúzást javasoltak a kormánynak. Magyarán: kifosztásunk tervei akkorra már elkészültek. 

Ám készülőben volt más is. Mindig elismétlem, hogy én civil szemmel és gondolkodásmóddal ítélem meg a történéseket. Nos, civilként is tudom, hogy az ördög a részletekben rejlik. S az úgynevezett civilek megnyilvánulási lehetőségét, véleményét az ördög nagyon is elrejti ezekben a részletekben. Így például amikor bizonyos Olaf Scholz nevű úriember, aki 2025 előtt Németország kancellárja volt, azt találta mondani, hogy „Európa akkor válhat a világ központjává, ha véget vet az önző határozatok önző blokádjának, egyes országok nemzeti külön útjának, mert ez az egész uniónak árt”. Tehát azt magyarázgatta, hogy az unió – saját szabályait megváltoztatva – szüntesse meg az egyes országok vétójogát az olyan döntésekkel, elképzelésekkel szemben, melyeket ők nem tartanak elfogadhatónak. Felejtsük el a korábbi szabályokat, s fogadjuk el mindig az „eus” okosok elképzeléseit. Csak és csakis az övékét. Ez ám az igazi demokrácia! Azóta is ilyen az élet a brüsszeli elit fészkeiben. Aki bírál, az nyomban kirekesztett lesz. S bár civilek vagyunk, de hülyék nem, így aztán uniós múltunk éveiben keserűen tapasztaljuk mindmáig, hogy a mézesmadzagok orrunk előtti elhuzigálásának ideje már lejárt. Nem hiszünk már ezeknek a háborús fenekedőknek, a gazdasági fenekedőknek sem, s egyáltalán, ennek a sok-sok hiteltelen okoskodónak.

Néhány évvel ezelőtt már megírtam, hogy az európai politikusok számos képviselője a kommunizmus diktatúrájának valamiféle változatát óhajtja ráerőltetni a világ általunk is lakott népességére. Csakhogy mi ezt nem fogadjuk el, ezért aztán lássuk be, cseppet sem könnyű a dolgunk és létünk ebben a velejéig elromlott Európai Unióban.

S most a napokban aztán ránk szakadt a történelem! Hogy ezek után pusztulunk-e vagy tisztulunk, annak elemzését szakértőkre bíznám. Én maradok annál az elvnél, hogy a mostani választáson számos kérdés maradt a választókban. Például hogy vajon azok a bizonyos hazánkon átgördülő dollárok végállomása hol volt? Pártoknál? Melyiknél? Válasz nincs. Nem tudjuk. Megválaszolatlan kérdést persze még számtalant tudnék feltenni, ám nem óhajtanám fárasztani a tisztelt olvasót. S mivel ígértem, hogy nem a lezajlott országgyűlési választást illető kérdőjelekkel szeretnék foglalkozni, hanem inkább az eseményeknek akár a nem is oly régmúltba visszanyúló történéseivel, amelyek persze a mostani napoknak is „üzennek”, vagy legalábbis segítenek megérteni, hogyan jutottunk el idáig, s egyáltalán miből fakadt a jelen napok története és történelme. 

Egy bizonyos Vlagyimir Bukovszkijt hívtam segítségül, aki már hét éve elhunyt, s ő volt az egyik legismertebb egykori szovjet emigráns, valamint emberjogi aktivista, s nem éppen a hatalom kegyeltje, viszont igen okos ember, aki így szólt a jelen történelmünket is meghatározó európai helyzetről: „Nem igazán érthető számomra, hogy miután végre eltemettük a Szovjetuniónak nevezett monstrumot, egy másik, hozzá hasonló monstrumot, az Európai Uniót éppen most építsenek fel. De mégis, mi ez az EU pontosan? Talán ha összevetjük kicsit a szovjet verzióval, abból megkaphatjuk a választ. A Szovjetuniót 15, soha meg nem választott ember irányította, akik egymást nevezték ki a pozíciókra, és akik nem tartoztak elszámolással senkinek. Az EU-t két tucat, soha meg nem választott ember irányítja, akik egymást nevezik ki a pozíciókra, titokban találkozgatnak, és nem tartoznak elszámolással senkinek, és akiket semmi lehetőségünk nincs leváltani. Erre valaki azt mondhatja, de hát az EU-nak van egy megválasztott parlamentje! A Szovjetuniónak is volt egy parlamentfélesége, a SZU Legfelsőbb Tanácsa. Annyi volt a dolga, hogy lepecsételte a politikai döntéseket, amiket fent meghoztak. Pontosan annyi, mint az EU parlamentjének, ahol a kamarában a felszólalási idő limitált, és a legtöbbször egy percre korlátozódik fejenként. Az EU-ban sok száz és ezer eurokrata van, mindegyik hatalmas fizetéssel, személyzettel, szolgákkal, bónuszokkal, előjogokkal, egy életre szóló mentelmi joggal, és ezeket csak az egyik pozícióból a másikba rakják át, függetlenül attól, jól végzik-e a feladataikat vagy sem. Hát nem pont olyan, mint a volt szovjet rezsim? Dehogynem! Az EU nem más, mint a régi szovjet modell, csak nyugati köntösbe öltöztetve. De ugyanúgy, ahogy a Szovjetunió, az EU is magában hordozza saját pusztulásának csíráit.” 

Nem idézek többet Bukovszkij írásából, de megannyi alkalommal meg kellett állapítanom, hogy éleslátása páratlan. Ez önmagában is vigasz lehet azoknak, akik azt látják, hogy a világunk valamifajta kátyúban van, s többnyire tehetségtelen vezetői egyvalamitől félnek igazán, ez pedig nem más, mint az országok és a benne lakók függetlensége. Így aztán ismét, „független gondolkodóként” csak annyit tudok a fentiekhez hozzátenni, amit már sokszor idéztem ilyen-olyan cikkeimben, azaz Molnár Ferenc csodás A Pál utcai fiúk című regényében olvasott mondatot, miszerint: „Elég volt a gittegyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet.” Ehhez már csak annyit teszek hozzá, hogy egy újabb nagyszerű embertől, Wittner Máriától is idézek valami igaz és lélekemelő gondolatot. Az egyik jelszava ugyanis az volt: „Ha körülöttem hazudoznak, akkor is kimondom az igazságot.” Ez a tisztulás. Íme a feladat!

A szerző újságíró