Jó volt látni azt a hollandiai kilencven percet. Gera Zoliék visszaadtak nekünk valami régről elfelejtett, utánozhatatlan borzongást. Nem is tudom, mikor ugrottam fel utoljára úgy a tévéfotelból, mint ezen a kedden a harmadik gólunknál (az öreg virágváza is felborult, szegény Júlia vizslám sem tudta mire vélni, miért ragadom magamhoz olyan önfeledten a szendergéséből), húsz évvel lettem fiatalabb… Nem győztünk, de vereségünk hősies volt, lelkesítő, azt ne mondjam, szép. Amszterdamban küzdelmesen alulmaradni otthon futballozó világbajnoki ezüstérmessel szemben, három gólt rúgni nekik ma, valóságos huszárcsíny. Hát még ha hozzávesszük, honnan indult a csapat. Mintha valami furcsa, régen látott, dacos igyekezet bukkant volna fel újabban a magyar pályákon, hangosabbak lettek a szakmai fórumok, élénkebbek a drukkerkörök.
Mondom, reményt keltő volt ez a kedd este, hajazott mai mozgalmas napjainkra. Erre már oda kell figyelnünk, a tunya szélcsend után határozottan megmozdult a levegő. Az ókor óta tudjuk: a sport nemcsak az izmot, a lelket is mozgósítja; a stadionfutóban és a filozófusban sok a közös, a dicsőség a hitet megsokszorozza, az elmét tovább pallérozza. A siker hallatlan tartalékokat csalogat elő az egyénből, a nemzetből, ha ez találkozik állhatatossággal, pénzzel, értelemmel, a csoda sem kizárt.
origo.hu
Rejtélyes fertőzés terjed a gyerekek között
