Növekvő frusztráció

A NATO-tagországok külügyminisztereinek csütörtöki, berlini tanácskozása után Gordan Jandrokovic horvát külügyminiszter a tőle megszokott édes mosollyal állt a kamerák elé, s ígérte honfitársainak az uniós csatlakozási tárgyalások közeli lezárását, mely örvendetes esemény után a közös kasszából tetemes pénzösszegek állnak majd rendelkezésre országa gazdasági-társadalmi felemelkedésére. Ábrázata egy rezzenésével sem árulta el, hogy ne bizakodna fenntartás nélkül ennek bekövetkeztében, vagy hogy akár sejtelme is volna róla: a horvát polgárok már nem osztják ebbéli reményét.
A téli hónapokban, az Észak-Afrikában lezajlott események hatására Horvátországon is végigsöpört egy heves tiltakozási hullám, ami azonban elég hamar elült. Nem mintha nem lett volna komoly az elégedetlenség, hanem mert kiderült, hogy a facebookos szervezők által felkínált jelszavak annak mélységét és természetét nem fejezték ki igazán. A horvát lakosság 19 százaléka él a szegénységi küszöb alatt, vagy éppen annak határán, a hivatalos munkanélküliségi ráta pedig 19,6 százalék. Különösen a fiatalok közül várnak sokan hosszú évekig az első munkahelyre. Az államadósság meghaladja a GDP 100 százalékát. A folytonos megszorító intézkedések dacára jellemző a stagnálás és az újabb eladósodás. Az idén további 5 százalékkal csökkent a termelés. A kivitel éppen a legtöbb pénzt hozó termékek – jármű- és hajógyártás – esetében jelentősen visszaesett, részben az állami támogatások Brüsszel által megkövetelt megszüntetése és a hajógyárak privatizálása, részben a nyersanyagárak növekedése miatt. Folyamatosan, havonta 2-3 százalékkal drágulnak az élelmiszerek. A nagyfokú eladósodottság miatt egyre szűkülő mozgástérben a kormánynak nem futja egyébre, mint ígérgetésre és tűzoltás jellegű intézkedésekre. Az ellenzék folyton előre hozott választásokat követel, de a gazdasági felemelkedésre kidolgozott programja javarészt üres szólamok gyűjteménye. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a két politikai tábor között nem sok a különbség a választók szemében. A legtöbben nem tudják, ki húzhatná ki a bajból az országot. Sokan reménykednek Zeljko Rohatinski jegybankelnökben, aki azonban nem kíván politikai szerepet vállalni. Ugyanakkor úgyszólván senki sem helyezte bizalmát Ivo Josipovic államfőbe, a nemzetközi közösség üdvöskéjébe és a délszláv utódállamok közötti megbékélés apostolába.
Ez a megbékélés nyilvánvalóan messze van, még akkor is, ha a térség gazdasági elitje úgy érzi, az új határok akadályozzák a gazdagodásban. Megjegyzendő az is, hogy Josipovicnak otthon sokkal kisebb a tekintélye. A horvátok érzelmi állapotát a legtalálóbban talán a frusztráció szóval lehet jellemezni. Egyszerűen nem erre számítottak a függetlenség kivívásakor. Csalódottságukhoz hozzájárul a hágai bíróság is, amely a támadó és a megtámadott közötti különbséget összemosva inkább az ellentétek elmélyítésén, semmit elsimításán munkálkodik.