Európa ikertornyai

Szemben állni egy lövöldöző fanatikussal egyetlen percig is idegtépő lehet. De egy lidérces órán át elszenvedni, hogy hullanak körülöttünk a társaink, és mi is célpont vagyunk, csak éppen még nem talált el minket a golyó, nézni, ahogy egyesek a jéghideg vízbe vetik magukat, és még ott is célba veszik őket, megtapasztalni, hogy nincsen sem kegyelem az égtől, sem segítség az állami rendvédelemtől – ez maga a pokol.
Nem lepett meg, hogy a norvég tömeggyilkosnak küldetéstudata van. Nevét azért nem írom le, mert ő éppen arra vágyik, hogy a világ minden országában minden újság címoldalon adjon hírt róla. Magánzárkájában ülve nyilván hősnek érzi magát, és várja föllépését a tárgyalóteremben.
Isten óvjon minket Európa önjelölt megmentőitől! Nem a norvég fanatikus az első, és nem is ő lesz az utolsó, aki belekapaszkodik egy ideológiába, hogy ölhessen. Egy küldetéstudattal bíró gyilkostól nem is várható más, mint hogy tettét vállalja, bűnösségét nem. Miért is ne vállalná, amit tett? Hiszen büszke rá. Mielőtt ölni indult, gondosan feltette az internetre másfél ezer oldalas művét, amelyen évekig dolgozott. Vagyis eszméit hiába hirdette, a világ nem találta őt elég érdekesnek. Nem olvasták őt elegen, hát robbantott és ölt. Most majd érdekes leszek nektek, gondolta. És lőtt. Nem egyszer, nem kétszer, hanem százszor. Kitörhetett a pánik, folyhatott a vér, ő küldetésben volt. Nem ő az első a világ történetében, aki úgy gondolta, igazságának érvényesítéséhez áldozatok kellenek. Európát akarta volna megmenteni? Éppen ő? Európa valóban megváltásra szorul, de nem tömeggyilkosokra vár.
Tudja-e ez az ember, hogy minden állítását önmaga cáfolta meg? Ő emeli piedesztálra álszenten a családot? Aki közel száz család életét tette tönkre egy óra alatt? Ő dicséri a nőket mint anyákat? Ahány halott, annyi zokogó asszony, aki sosem fogja földolgozni, hogy elvesztette a gyermekét. Ő beszél európai nemzetekről, amelyeket az iszlám veszélybe sodor? Aki saját honfitársait lőtte halomra olyan elszántsággal, hogy az al-Kaida terroristái hozzá képest kezdők? 2011. július 22-én kiderült: az európai jóléti államoknak nincsenek önvédő reflexeik. A gazdag Norvégia nem volt képes az első lövések után a helyszínre küldeni egy katonai helikoptert, amelyről a tömeggyilkost ártalmatlanná teszik. Hol voltak a kommandósok? Norvégia azt hitte, rosszat álmodik, és a lövöldözés majd magától abbamarad? A tömeggyilkos nem volt buta ember, jól tudta, hogy egy liberális szellemű, „nyitott”, majdhogynem vallástalan ország álmosan és szerencsétlenkedve fog reagálni jól megtervezett akciójára. Igaza lett. Hagyták ölni egy órán át, amelynek minden percében meghalt egy ember.
Európa ikertornyai Norvégiában dőltek le. A polgárai megvédésére képtelen államok évei meg vannak számlálva. A nyitott, veszélytelennek állított, valójában huzatos és védekezésre képtelen országoknak befellegzett. Erre a norvég tömeggyilkosnak nem az irománya, hanem véres tette a bizonyíték. Ne feledjük: a tömeggyilkos a liberális államnak egyelőre első számú haszonélvezője, hiszen nem lőtték le, és felakasztani sem fogják. Errefelé annyira civilizáltak vagyunk, hogy talán még Európa felrobbantóját sem végeznénk ki. A média szörnyülködve bár, de máris a tenyerén hordozza, hatalmas színes fotók jelennek meg róla, blogok ezreiben idézik föl tettét és mondatait. Valóságos sztár lett. Leül huszonegy évet, kivárja idejét. Kiáltványát szellemi emberek, politológusok, történészek, pszichológusok hada fogja tanulmányozni. Zavaros eszméiből, mozlimellenességéből, fanatizmusából, hiteltelen családvédő kultuszából homlokegyenest ellentétes világnézetű csoportok is politikai hasznot húzhatnak, sőt máris ezt teszik. Mi meg lassan megtanuljuk, hogy jogállam az, amely minden gyilkost szárnya alá vesz, és minden ártatlant halni hagy. A gazdag Norvégia az Oslótól harminc kilométerre lévő Utoya szigeten táborozó, halálba küldött fiataloknak semmilyen védelmet nem nyújtott. A tehetetlenkedés a rendetlen államok ősbűne. Egy idő múlva senki nem fog bízni abban, hogy ha bajba kerül, számíthat a rendvédelemre. A káosz kezdetén még van visszaút. Ne várjuk meg, hogy azt fanatikus gyilkosok jelöljék ki a tömegeknek. Ha nem dobjuk el a politikai korrektség ócska szemellenzőjét, akkor a bevándorlók ügyét rábíztuk a szélsőségesekre. Utoya szigetén ledőltek Európa ikertornyai. Vizsgázik most az értelmiség, vizsgáznak a kormányok. Vizsgázik a tömegtájékoztatás: médiabiznisszé változtatja-e a rémtettet, vagy tükröt tart Európának, hogy legyőzhesse a rendetlen társadalmakat éltető kollektív gyávaságot?
Egy gyilkos nem tud kimondani semmilyen igazságot. Írhat EUSSR-ről az unió és a volt Szovjetunió nevét összevonva, nem tudja megszólítani még az EU-val elégedetlen országok állampolgárait sem, mert tettével sztornózza saját állításait. Európa még legyöngültségében is erősebb, mintsem hogy jövőjéről egy szélsőséges megszállott szavaira hallgasson. A férfi, aki egy óra alatt hatvannyolc fiatalt megölt, összegereblyézett olvasmányai alapján szőheti zavaros eszméinek szálait, ahogy csak akarja, írhatja közhelyeit férfi és női szerepről, forgathatja a szót a mozlim veszélyről, támadhatja az ostoba, a gondolkodást tabusító politikai korrektség intézményét, átkozhatja a bevándorláspolitikát, mert neki, mivel gyilkos, s összesen hetvenhat ember halála szárad a lelkén, sosem lesz igaza. Szidhatja a bolsevik gyökerű kultúrmarxizmust, elmarasztalhatja Sztálint, Hitlert, Lukács Györgyöt, és aki csak eszébe jut, mert ő a pusztulás küldötte, és tette nem a jövőre mutat, hanem vissza, a véres huszadik századra.
Amelyet, ahogy múlik a jövőnk, egyre nehezebb lesz magunk mögött hagyni.