Leolvasás

Van a havi leolvasó és az átalányos. Az átalányosnak becsült a fogyasztása, és rendszeresen kiderül, hogy alul van becsülve, a havi leolvasós viszont – tegyük hozzá, szabad választása nyomán – nyögi a szezonális számlákat. Igaz, van ebben mindig játék is, kicsit előre olvas, azután kicsit hátra. A vérbeli havi leolvasó a gondtalan és szinte számlátlan meleg hónapokért él, ezért vállalja a diktálás fáradalmait.
Nem volt ez mindig így. Valamikor, még jóval a teljes foglalkoztatás megszűnése után is, havonta kopogtattak a leolvasók, egy ideig még a pénzt is ők szedték, a vidéki ember ismerte őket, némi borravalóval is honorálta a pontosságot. Aztán egyre gyakrabban mondogatták a leolvasók, főként a sötét téli délutánokon, hogy félnek, nem jó érzés pénzzel teli táskával járni az üres mellékutcákat, mert ahogy megy fel az energia ára, úgy lesz egyre vastagabb az a táska.
Előbb a villanyóra-leolvasó köszönt el, aztán a gázos, és most már nem jön a vizes sem. Az egyik nyugdíjba ment, a másik benzinkutasnak állt, néha találkozom velük, ilyenkor kedvesen egymásra mosolygunk. A régi szép idők emléke. Teljes lett tehát az önkiszolgálás. Ám amíg a gáz- és a villanyórával már ügyesen megbirkózom, a vízóra-leolvasással komoly problémáim vannak. Egy idő után nyilván kiigazodnék rajta, de a helyével sehogy sem tudok megbirkózni. A mi vízóránk, és még sokaké itt, vidéken, nem a falra van felszerelve, hanem le, az aknába. Speciel nálunk talajvíz is van, előfordult, hogy az óra víz alá került, ilyenkor még a leolvasó is kihagyta, pedig neki volt egy hosszú nyelű nagyítós szerkezete, azt dugta a csigák közé. A mi aknánkban ugyanis nemcsak víz van, de meztelencsiga is. Barna, spanyol fajta, melynek egyetlen ellensége az indiai lúd. Szeretheti a Jóisten, hogy ilyen ellenséget adott neki. Túl gyakran nem találkozhatnak. A mi vízóraaknánkban nincs létra sem. Most már tudom, hogy mindez együtt teljesen szabálytalan, mind a talajvíz, mind a létranélküliség, bár az embernek még létrán sem lenne kedve oda lemászni, ezért találták ki a leolvasók is a nagyítós, nyeles célszerszámot.
Végül tehát kényszerhelyzetbe kerültem. Nem szívesen bízom vízfogyasztásom nyilvántartását a szolgáltatóra, mert nem tűnik rá méltónak. A legutóbbi telefonos hívásomkor, amikor a számlám érthetetlen rubrikái után próbáltam érdeklődni, a hosszadalmas regisztráció és azonosítás után egyszerűen szétkapcsolta a vonalat. És emlékszem még arra is, hogy néhány éve hetekig folyatta a szennyvizet a helyi tőzegtóba, melynek némi áttéttel a Dunáig van lefolyása. A környéket masszív fekáliaszag ülte meg, a halak menekültek, csak a horgászok tartottak ki. Végül kihívták a lakók a tévét, akkor szűnt csak meg a szennyvízömlést okozó műszaki hiba. Más választásom, mint a bizalom, azonban e fizikai körülmények miatt nincsen. Nemcsak nekem, hanem azoknak a vidékieknek sem, akik nem tudnak lemászni az aknába. Vagy mert sötét, vagy mert csigás, vagy mert nincs benne létra, vagy mert már nem vállalkoznak a túrára.
A kalandvágyóknak azért adhatunk néhány tanácsot: „A számkijelzős vízmérőn a mérőállás közvetlenül leolvasható. A leolvasás megkönnyítése miatt előfordul, hogy az utolsó négyzet nagyobb. Ebben az esetben a nagyobb négyzetben lévő számot is le kell olvasni, mert ez a szám is egész köbmétert jelent. Ha valaki bizonytalan az érték megállapításában, kérje szakember segítségét.”
És most, amikor megint választás nélkül maradtam, a kezembe került egy 1975-ben született lengyel krimi. Szerzője J. Edigey, címe Milliók a bőröndben. Igazi szocialista termék, bár javára mondható, hogy a rendőrök mindössze négyszer elvtársazzák le egymást a regény folyamán. A csúcspont a gyilkos filmbe illő autós üldözése: „A gonosztevőnek esze ágában sem volt bárhol is letérni. Jól tudta, hogy több rádiós kocsi is kergeti. Bízott azonban Wartburgja gyorsaságában az üldöző Warszawákkal szemben.”
Most már csak azt kell eldöntenünk, hogy mi a Wartburgban ülünk vagy a Warszawában.