Iskolacsalád

Bizony ez a mesebeli különös iskola, igaz, s ahogy írta róla Szelestey László, szívmelengető iskolapélda! Tudunk-e olyan általános iskoláról még az országban, ahol huszonnyolc tanulót tizennyolc tanár, tanító oktat, nevel? Aligha. Pedig a keszthelyi magániskola, ahogy létrehozói nevezik, „családiskola”, ilyen. Két ifjú ember, két tanár – négygyermekes szülők! – elhatározta, hogy valóban minden vonatkozásban családias iskolát hoz létre. Olyat, ahol – Juhász Gyula szavaira emlékezve – nemcsak az lesz a fontos, hogy miként oldható meg a másodfokú egyenlet, hanem az is, hogy mi az elsőfokú emberi teendő, és minden bizonnyal az is, hogy mi a legfontosabb emberi érték. S ha valami, ez a törekvés és gyakorlat biztosíték arra, szinte százszázalékosan, hogy az ide járó gyermekek nem lesznek a kábítószerek rabjai! Mert megkapja szeretetmenynyiségben is a lélek azt, ami szükséges, és nemcsak értelmileg, de érzelmileg is jól felkészült, nemes és erős önvédelemmel rendelkező ifjak lépnek ki e magániskola kapuján.Él Keszthelyen a Hunyadi utcában két bátor fiatal, Molnár Zsuzsanna és Keszely Tivadar, akik abban hisznek, hogy kisebb közösségekben nagyobbra nő az ember, valamint abban is, hogy az a jó, ha a gyermek első példaképe a szülő, aztán a tanár kell hogy legyen. Ezért elkezdték a családoknak családokkal való barátkoztatását, aminek természetes résztvevői a gyermekek is. Így aztán együtt készültek az ünnepekre, a farsangi mulatságra éppen úgy, mint az adventra. És az ünnepek megszentelése az egyik legszebb emberi foglalatosság. Legyen az mulatság, bábelőadás vagy hangverseny. S ahogy Keszely Tivadar vallja: alapvetően fontos, hogy a tanulók értékálló tudást kapjanak, ne csak „információt”. Több család ötven-hatvan fős közössége vágyott arra, amit a tanár házaspár megvalósított. Előbb régi házat vásároltak, azt felújították úgy, hogy a lakásuk és az iskola egy helyen legyen. Majd lett külön lakás, de az iskola mégis családi otthon maradt, konyhával, többféle otthonos helyiséggel, ahova hazulról hazajárnak a gyerekek. Természetesen van számítógépes szoba is. A teljes tanulói létszám huszonnyolc fő. De nem is akarnak sokkal többet, legföljebb harminc tanulóval számolnak. Tény, hogy hat főállású és nyolc-tíz, néha több tanító, tanár oktatja s neveli bejáróként is a gyerekeket. Minden a hivatalos szabályok és előírások szerint történik. Bármikor átmehet bármely iskolába innen a tanuló, alighanem sokféle többlettel érkezik inkább, semmint elmaradással. Nagyon fontos, hogy zenét is tanítanak – van rá oklevelük és jogosítványuk! –, de nem hanyagolják el a test edzését, a tornát, az úszást, a közös kirándulásokat sem, ha csak lehetséges, a szülőkkel együtt. Jeles embereket hívnak meg rendszeresen, hitelesítve általános tevékenységüket sajátos és a maga nemében páratlan élményekkel a maguk és a gyermekek számára.Íme, a drogellenes küzdelem igazán szilárd testi-lelki erődje! Aligha lehetséges ennél olcsóbb, s ami még fontosabb, hatásosabb megelőzés! Az „iskolagyárak” tömegében nemcsak gyengébb egyedek alakulnak, de el is veszhet ott az ember gyermeke! Amikor megkérdeztük a tanárokat, ne titkoljuk, azt válaszolták, hogy nem keresnek kevesebbet (sőt inkább többet), mint a nagy iskolák tanárai, nevelői. Igaz, kissé többet is adnak, mint a nagy iskolákban, hiszen nemcsak együtt tanulnak, hanem együtt is játszanak a gyerekekkel.Szép ősi magyar fövegben voltak a legtöbben, amikor együtt indultunk délidőben ebédelni a közeli étterembe. Furcsa volt, de szívmelengető, hogy evés előtt hangosan együtt mondták az asztali áldást: „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk!” Kis csönd támadt az étteremben, hiszen sok más „utcai” vendég is ebédelt ott. Senki sem botránkozott meg, sőt mintha magukban ők is elmondták volna az imát. Mert talán megsejtették, hogy az nem vallásosság kérdése, hanem a munka megbecsülése, a tisztesség, az emberi méltóság kifejezése. Arra gondoltunk, bárcsak „nagycsaládiskolává” nőne, szaporodna mielőbb hazánkban a „családiskola” intézménye. Támadjanak bátor és elszánt tanítók, tanárok – akik közül máris az ország különböző tájairól érdeklődnek –, s vállalják a nemzet napszámosa valójában tiszteletre méltó rangot és kiválasztottságot. Mert egyelőre több a jelentkező tanuló is, mint a hely. S talán megint olyan szellemi, emberi teljesítmény sarjadna ebből a kezdeményezésből, amely akár egyetemessé is válhat. Hogyan is mondta Keszely Tivadar igazgató úr? „Már a reggeli étkezéskor várjuk a gyerekeket mindennap mi, apa és anya.”