Az emberi kötelességek egyetemes nyilatkozata

Nem véletlenül olyan kaotikus és kegyetlen a modern világ, hiszen elvileg mindenkinek „emberi joga” van szinte bármire, míg a kötelességekről egyre kevesebben akarnak hallani egyesek. Legfeljebb csak akkor fanyalodnak rá a kötelességek teljesítésére, ha az erősebbek rákényszerítenek valakit, mert egyébként ma már az a „szabadság” a cél, ahol mindenkinek csak joga van, s nincs kötelessége.
Az emberi jogok egykori meghirdetése kétségtelenül fontos és helyes volt, amely válaszként született arra a fonák helyzetre, hogy keveseknek nagyon sok előjoguk volt, míg másokat agyonnyomott a jogtalansággal párosult kötelességek terhe. Az is helyes volt – s az ma is –, hogy a jogok egyenlősége hangsúlyozódott, bár a valósággal való egyeztetés mindig leleplezte annak fiktív, félrevezető mivoltát. Valójában ugyanis nincs nagyobb ámítás, mint annak állítása, hogy az emberek egyenlőek. Éppenhogy a fordítottja igaz: mi emberek (már) születésünktől kezdve különbözőek, egyenlőtlenek, összehasonlíthatatlanok vagyunk. S ez ügyben ugyan lehetségesek a legszigorúbb jogi deklarációk, a valóságban azonban – mivel az ember „lényege” minőségi jellegű – nem teremthető meg az egyenlőség világa. A Teremtő kifürkészhetetlen bölcsessége feladatul adja mindenkinek a saját helye megtalálását, s a többiekhez való viszonylatok jó „megoldását”. Ezek néha akkor jók, ha az egyenlőségen alapulnak, máskor pedig akkor, ha az egyenlőtlenségen nyugszanak – kinek-kinek igényei, vágyai szerint.
A Teremtés bölcsessége ugyanis abban áll, hogy a kijelentés örök rendjét konkrét viszonyokban valósíthatjuk meg, s emberi bölcsesség nem bírálhatja felül egyesek boldogságát, elégedettségét még akkor sem, ha annak formája és tartalma ellentmond az éppen aktuális észbeli, akarati divatoknak, „a magától értetődőségének”. Az egyes embernek, sőt sok embernek joga van arra is, hogy ne éljen a neki biztosítani akart jogokkal. Az ember néha jogok nélkül is boldog – mivel, hogy nem a szépek boldogok, hanem a boldogok szépek.
Az emberi jogos modern világ hangadóinak azonban nincs türelme ilyen „apróságokkal” foglalkozni, ők azt hiszik, hogy a (bűnös) világot szeretet helyett jogokkal meg lehet és meg kell váltani. Talán ezért is feledkeztek és feledkeznek el az emberi kötelességekről, mivelhogy a jogokat egyben kötelességként értelmezik, vagyis kötelező a jogokkal élni. Így aztán egyre kaotikusabb lesz a világ, mivelhogy a mindenre jogosult emberek egymás iránti viszonylatában egy több deficit keletkezik. Ugyanis egyre kevesebb az olyan ember, aki az önzés jogán hajlandó „túlmenni”, s a másiknak az ő önzésével egybe nem eső igényeire is figyelni.
Így egyre alkalomszerűbb, egyre inkább véletlen és pusztán ideiglenes az egyes emberek közötti harmónia, hiszen mindenki kiszolgálást vár, mindenre jogosult személyiségének „önmegvalósításához” eszközként akarja a másikat. Még szerencse, hogy az érzékek és érzelmek csodás együttese: a szerelem létezik, amelyben spontán „meghal” a modernség, s a jogosult ember szolgálni is tud a másikat megnyerni akarván. A baj csak ott van, hogy a feloldó szerelem ritka, s ezt ma már sokan a (kölcsönös) érzéki kívánással teszik egyenlővé, amelyben a zsigerek öröme isteníti a gyarló embert. Az érzéki szenvedély gyorsan lohadó lángja helyére lép azután ezért a drogok világa, ahol az illegitim „létintenzitás” teszi elviselhetővé a hétköznapi élet „ürességét”, hogy aztán egyre gyorsabban jöjjön a halálos üresség.
A „modern” ember materializmusa a szellemet és lelket is tartalmazó életet egyre inkább rövidre zárja, élvezetté, birtoklássá redukálja s így a lét és a világ egyre „unalmasabb”, hiszen az emberi lény nem csupán az eksztázisra teremtetett. A vallások által szabályozott világ azért volt kultúrteremtő, mert az emberi szellem és lélek gazdag kötöttségi rendjét hozta létre, egy olyan világot, amelyben a sokféle szabályozás révén csiszolódott az ember, alkotott a szellem, s gazdag tartalmak birtokába juthatott a lélek. A rend a maga korlátaival és terheivel egyben a tartós értékek, szépségek, tanulságok foglalata is volt.
Vagyis az ember régóta „abból él”, hogy egyénileg aláveti magát egy tőle függetlenül létrejött és kipróbált összefüggésrendszernek. Lehetőségeiért kötelességeket teljesít, vagyis kiszámíthatóvá válik minden körötte lévőnek. Az egyén nem élhet csak a jogok alapján, hiszen akkor elvileg nincs korlátja, felelőssége. Az egyén addig, hogy egyáltalán szabadsága és joga lehessen (felnőttség vagy bizonyos érettség), mindig mások áldozatából, gondoskodása által, tehát mások „befektetéséből” él, vagyis más emberek kötelességteljesítése ad módot arra, hogy Isten teremtő gondolata, az egyén kibontakozhasson. A kibontakozáshoz másrészt mindig egy közösség ad teret és eszközöket (kölcsönösségek, nyelv, kultúra stb.), ilyenformán a nagy jogú „embernek” idővel nagy adósságai, kötelezettségei is halmozódnak fel. Olyan kötelezettségek, amelyeket nem lehet átlépni, félretolni, hiszen így hasonló viszonzások alapján a mások nélkül életképtelen ember csak erőszakkal vagy anyagiakkal, szükségleteit „tisztán” üzletileg, piacilag tudná fedezni.
S nyilván itt rejlik a nagy szabadságos és jogossági gondolatok buktatója: azt hiszik a „modernek”, hogy mindenki mindig „piacképes” – s ez az „erősekre” mechanikusan igaz is! –, csakhogy az ember nem robot, időt, tudást technikát lehet venni, de valódi hűséget, igazi szeretetet, békét, őszinte megbecsülést, cselekvő szolidaritást stb. csak erkölcsi kölcsönösséggel, önmagunk „lekötésével” teremthetünk. S akkor vége van jogaink abszolutizmusának s megjelenik a máson keresztül való „önmegvalósítás” önzetlen öröme, a kötelesség természetessége, amely nélkül valójában nincs élet és értelmetlen a szabadság is.
Az emberi kötelességek persze sohasem az „emberségre” vonatkoznak, ahhoz minden ember túl „kevés”, az embernek mindig a közvetlen felebarátaival szemben van kötelessége, ahogyan azoknak is vele szemben. A jogokat értelmezhetjük univerzalistán, a kötelességek, kötöttségek mindig konkrétak s általában születésünkben tükröződő rendeltetésünk szerint bontakoznak ki szüleink, családunk, barátaink, földijeink, hitfeleink, nemzetünk történelmi hálózatában. A kötelességek ellen lehet lázadni, de az biztos, hogy jogokkal nem lehet kötöttségeket felszámolni, mivel a jogok és kötelességek elválaszthatatlan sziámi ikrek. Aki felmondja kötelességeit, az az ember elveszti – „normális esetben”! – a csak mások által garantálható „szabadságos tereit”.
A kötelességteljesítés nélküli szabadságokat ugyan hatalommal, pénzzel, csalással egy ideig ki lehet kényszeríteni, de e zsarnokság adóssága olyan örvény, amelyet a történelem során még egyetlen ember, egyetlen hatalom sem tudott végtelenül túlélni. A kötelességteljesítés nélküli szabadság ugyanis kiváltja azt a jogos ellenszenvet és gyűlöletet, amelyet az eleve közösségi lény, ember egyre nagyobb belső elnyomorodással fizet meg – rettegéssel, gyűlölettel, elmagányosodással. A kötelességek nélküli szabad világ a szorongó emberek atomizált halmaza, amelynek aztán mindenféle obskúrus, „megmagyarázó” segítségre van szüksége. S ezt a segítséget azok vállalják el megadni, akik a szabadságos modernséggel tudatosan vagy öntudatlanul szétrombolják a lelki egészség történelmi-erkölcsi-kulturális rendjét, s ezzel otthontalanná, kiszolgáltatottá tették emberek tömegeit.
Óriási üzlet ugyanakkor a rombolás és a gyógyítás ugyanazon érdekcsoport kezében összpontosítása. Alighanem ez ad valódi esélyt a tökéletes és örök emberi hatalom megteremtésére. A szabadság, mint egyetlen és feltétlen kötelesség, a semmibe vezető virtualitásba csalja az embereket, ahonnan gyógyulást ugyanazok ígérnek majd – pótcselekvésekkel, álvitákkal, az örök e világi happység délibábjával azoknak, akiket immár a kötelességek nélküli zsigerek pórázán (konzumidióták) vezetnek, egy csiki-csuki üzlet okos részvényesei. A kötelességek kiiktatása kívülről vezethető bábbá teszi az emberek óriási többségét.