– Ez azt jelenti, hogy nem lehet tervezni az oktatási rendszert, hiszen úgysem tudjuk, mit hoz a jövő? Nem szül ez káoszt?
– Két felfogás verseng egymással ezen a téren. Az egyik szerint a piac a rendelkezésre álló ismeretek aggregálásának hatékony, decentralizált technikája. Magyarán: ha sokféle képzettségű ember van jelen a munkaerőpiacon, akkor ez lehetőséget teremt arra, hogy a verseny olyan rendszereket hozzon létre, amelyek a leggyümölcsözőbb módon hasznosítják a társadalomban rejlő képességeket. Ott van a milliónyi szülő, aki folytonosan keresi azokat a lehetőségeket, amelyek felé terelve a gyermekét az sikeres lehet az életben. Ők ismerik pontosan a gyermekük képességeit és a saját társadalmi közegükben megjelenő lehetőségeket. Ezek azok az ismeretek, amelyeket a piac hasznosítani tud. A másik filozófia szerint az állam mindentudó, és ő tudja a leginkább hasznosítani a humán erőforrásokat. Ez az elképzelés azt feltételezi, hogy van néhány tervező, aki jobban tudja, hogy hogyan lehet sikeres egy gyerek, mint a saját szülei, akiknek semmi nem fontosabb ennél. Ez volt a szocializmus: irányítói úgy gondolták, hogy vannak olyan központi helyzetben lévő vezetők, akik jobban tudják, hogy mit kell az embereknek csinálniuk, mint ők maguk.
– Eszerint az államnak ki kellene vonulnia az oktatás irányításából?
– Nem, dehogy. Vannak olyan kérdések, amelyekben az államé kell legyen a döntés, de egy egész képzési rendszert nem lehet erre alapozni. Az emberek nem ostobák, olyan pályákra fogják többségükben küldeni a gyerekeiket, amelyekben tisztességes megélhetésre számíthatnak.
– A valóságban ez azért nem működik ennyire tökéletesen. Látjuk, hogy vannak olyan divatos szakok, ahová tömegesen jelentkeznek a fiatalok (és az egyetemek az érdeklődést látva boldogan indítanak még több ilyen szakot), miközben egyértelmű, hogy a munkaerőpiacon nincs kereslet az adott szakma iránt.
– Kétségtelen, hogy vannak olyan főiskolai, egyetemi szakok, ahol a végzősök többsége ügyviteli dolgozó lesz. Viszont ezek az adminisztrátorok sokkal jobb és sokrétűbb képességekkel bíró munkavállalók lesznek. Itt nem arról van szó tehát, hogy ezáltal az egyetemi végzettség elveszíti az értékét, hanem hogy számos szakma sokféle új képességgel felruházott emberrel telik meg. Ez jó dolog. Nem tudhatjuk, hogy a jövőben a ma még alacsonyabb státusúnak tartott állások ellátásához milyen ismeretekre lesz szükség. Száz évvel ezelőtt azt mondták, hogy a mezőgazdasági munkához írni-olvasni sem kell tudni. Ez a gondolat ma abszurdnak hat. Könnyen lehet, hogy száz év múlva a mai vitákat az egyes szakmákhoz szükségtelen ismeretekről fogják ugyanígy nonszensznek tekinteni. A technológia és a tudás egymást kölcsönösen erősíti. A technológia húzza fel a tudásszintet, hiszen a modern vívmányok működtetéséhez magas szintű tudás kell. És a megnövekedett tudás lehetőséget teremt a technológia további fejlődéséhez.
– Eddig az érettségi fontosságát hangsúlyozta a szakképzésben. Eszerint a szakiskolák használhatatlan tudást adnak?
– A szakiskolák rendszere teljes csőd. Ott egyetlen közismereti tankönyvből tanulnak a diákok az első két évben. Korábban három évig tanultak a szakmaitól eltérő tárgyakat is, és az egész szakmunkásképzés négy évig tartott. Most egyetlen könyv van, abban van a magyar, a matematika, a történelem, a társadalomismeret és egy természettudományi keverék. A szakiskolások adják a gyerekek ötödét, főként olyan diákok kerülnek ide, akik rosszul teljesítettek az általánosban. Ahelyett, hogy az ő matematikai, szövegértési képességeiket próbálnák javítani, még a korábbihoz képest is rontottak az oktatás színvonalán a képzés lerövidítésével. Jelentős tantárgyi reformra lenne tehát szükség itt is. Csapó Benő oktatáskutató ezt úgy fogalmazza meg, hogy „tantárgyi tartalomba ágyazott készségfejlesztés” kellene. Tehát a szaktárgyak tartalmába ágyazottan kellene kitalálni az általános készségek fejlesztésének ügyes pedagógiai fogásait. Ez már csak azért is nehéz feladat, mert a szakiskolákban közismereti tárgyakat oktató tanárok rendkívül kontraszelektált társaság. Őket nagyon komolyan tovább kellene képezni.
– De ez történik jelenleg is, minden tanárnak kötelező rendszeresen továbbképzésekre járnia.
– Lehet, de itt éppen ellentétes előjelű a decentralizáltság hatása, mint a közoktatás esetében. Én a tanárképzésben az erős központosítás pártján állok. A tanárképzést, az orvosképzéshez hasonlóan, a nagy tudományegyetemekre kellene koncentrálni, hiszen azok vannak leginkább az ehhez szükséges tudás birtokában. Ezt kellene segíteni azzal, hogy a világ vezető oktatási rendszereit képviselő országokból külső tudást is be kellene vonni. De még ez sem elég: a tanári szakma teljes társadalmi státusát kellene megemelni. Ha ma egy 17-18 éves diák elgondolkodik azon, hogy tanár lesz, milyen szempontokat mérlegel? Ugyanazokat, mint minden más szakma esetében: hogy milyen bérezésre számíthat, és hogy maga a munka mennyire lesz élvezetes. Ma mindkét szempont arrafelé löki, hogy ne legyen tanár.
– Külföldön merőben más a tanárok megbecsültsége?
– Sehol a világon nem keresnek a tanárok többet, mint az ügyvédek, a mérnökök vagy a közgazdászok. De nemcsak a tanári szakma átlagos bérszínvonala számít, hanem az is, hogy a keresetek hogyan alakulnak az életpálya során. A sikeresebb oktatási rendszerű országokban, például Finnországban vagy Hollandiában a kezdő tanároknak is viszonylag magas bért adnak, mert mindenki tudja, hogy a pálya első tíz éve a lényeges az egzisztencia megteremtése szempontjából. Akkor házasodnak meg, vállalnak gyereket és vesznek önálló lakást az emberek. Ha a tanári pálya korai szakaszában túlságosan nagy a lemaradás a más diplomás szakmákban dolgozó fiatalok keresetéhez képest, az a legértelmesebb (és legjobb alternatív lehetőségekkel bíró) fiatalokat eltántorítja a tanári pályától. A túlságosan meredek életkori kereseti profil helyett viszonylag magasról induló és kismértékben emelkedő kereseti életpálya az, ami a megfelelő tanárszelekciónak kedvez. De nemcsak kenyérrel él az ember: a megbecsülés nem csak a fizetést jelenti. Ha az állami szabályozás nagyon szűkre szabja a tanárok autonómiáját, akkor a munkájukban értelmet kereső, ambiciózus fiatalok elfordulnak ettől a szakmától. Az autonómia szűkítésének ugyanilyen hatása van a pedagógusi pálya társadalmi megbecsültségére is. Ha az emberek nem autonóm lényt, hanem a központosított oktatás ügyintézőit látják a tanárokban, akik semmiben nem dönthetnek önállóan, és vélhetően azért lettek tanárok, mert sehova máshova nem vették őket föl (még ha az az adott ember tényleg elhivatottságból ment is pedagógusnak), akkor még a szakma társadalmi presztízse is a tanári kontraszelekció irányába fog hatni.
– Az oktatás, ha nagyon leegyszerűsítjük, kétszereplős dolog: ott van a tanár és a diák. A tanárok kompetenciabéli hiányosságai mellett lehet-e hibáztatni az iskolai teljesítmények gyengeségéért a diákot is?
– Nem lehet egy ország lakosságát lecserélni. Az iskolarendszer számára a társadalom adottság. Nem mondhatja azt, hogy mostantól legyenek mások a gyerekek. Lehet emiatt kígyót-békát hányni a szülőkre, de ennek nincs semmi értelme. Magyarországon egyáltalán nem kirívó a társadalom iskolázottságában rejlő heterogenitás más országokéhoz képest. Sőt vannak olyan országok, ahol sokkal nagyobb különbségek vannak a családok műveltségében, mint nálunk. És sok olyan is van, amelynek a közoktatási rendszere a miénknél jobban kezeli ezt a heterogenitást. Az iskola feladata éppen az, hogy ezekből a nagyon eltérő előzetes adottságú gyerekekből a legtöbbet kihozza.