Szerencsés az, aki úgy ítél, hogy fölötte nem ítélkeznek. Az is, aki meg is választhatja a gyóntatóját, és meg is kapja. Sárközi Endrének mindkettő összejött: egy róla szóló könyv kapcsán egy magánbeszélgetésben elejtette, hogy szívesen készítene filmet Gyarmathy Líviával. 1989-ben történt mindez, ekkor a rendezőnő már férjével, Böszörményi Gézával leforgatta Recsk-trilógiáját, aligha meglepő tehát, hogy leültette kamerája elé a vérbírót. Aki aztán a film elkészülte után elkérte a már szignózott engedélyt, mondván, tenne egy technikai kiegészítést. Ezt meg is tette, ám pluszba még odaírta azt is, hogy a további vetítések előtt az ő beleegyezése szükséges. Fordított Biszku-szituációval állunk szemben tehát: ezúttal a riportalany volt a trükkös… De rögzítsük még egyszer: egy évvel vagyunk a rendszerváltozás előtt, ez a tollvonás pedig egyet jelentett akkor a betiltással.
Ezután eltűnt még a filmtekercs is. Egy rossz minőségű kópia és egy negatív maradt fenn, utóbbiból a Polgári Magyarország Alapítvány segítségével sikerült újra filmet csiholni: így jöhetett létre a hétfői bemutató az Elhallgatott történelmünk című vetítéssorozat részeként. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium díszterme zsúfolásig megtelt, több százan figyelték a ropogós parkettán fészkelődve, nyakat nyújtogatva egy gondterhelt, ám feltűnően jó karban lévő, 74 éves ember ritkán megszakított monológját. Mindez azért volt mindvégig izgalmas, mert Gyarmathy Lívia a vérbírón kívül mást is leültetett a kamerája elé: a valóságot. A kérdező/rendező ugyanis ebben a filmjében is olyan, mint a jó futballbíró: észrevétlen. Nem ítélkezik, nem gyóntat, Sárközi az, aki tulajdonképpen magától vall.
Becsukták az ablakot
Ez a vallomás a film. Egy egyszerű, ám tehetséges ember élete, fókuszban azzal az időszakkal, amely úgy kezdődött, hogy Sárközi nem mondott nemet, és úgy végződött, hogy Sárközi nemet mondott. Közben eltelt majd tíz év, ezalatt emberünk miniszterhelyettesi pozícióig vitte, de ehhez végig kellett néznie a magyar igazságszolgáltatás leggyalázatosabb korszakának koncepciós pereit és kivégzéseit. Beszédes, hogy az első nagy ügyeinek kulcsfiguráit, a tábornokok perében kivégzett Sólyom László altábornagyot és a Rajk-perben elítélt Pálffy Györgyöt még szendviccsel kínálják felakasztásuk előtt, míg alig néhány esztendővel később már közlönyben meg nem jelent papírlapokon tudatják a bírákkal, hogy milyen ügyekben kell halálos ítéletet hirdetni. Amelyeket bizony végrehajtottak augusztus 20-i ünnepségek alkalmával is: maximum becsukták az ablakot, hogy ne hallják a jajveszékelést.
Ő maga nem mindig tehette ezt meg: a bírónak is ott kellett lennie az akasztásnál. Ő ismertette a vádat, ám a személyi adatait már a halálra ítéltnek kellett felmondania. Sárközi elmondása szerint így tett Pálffy György is, akit teátrális lefokozás után akasztottak fel, a vérbíró szerint mosolygott közben. Legjobban Szűcs Sándor kivégzése rázta meg, aki gyermekei képét mutatta a bitófa alatt. Az Újpest válogatott labdarúgóját tőrbe csalták: provokálta őt a titkosszolgálat, hogy szökjön, a határon fogták el. 1951-ben történt mindez, ennek üzenetértéket egy évvel a helsinki olimpia előtt aligha kell hangsúlyozni.
Neveket hallani
Aki neveket akar hallani, hallhat: elhangzik a filmben számos bíró, ülnök, ügyész, miniszter neve. Sárközi jól emlékszik rájuk, hiszen félt tőlük. Ám arra már nem emlékszik, hogy egyes perekben hány halálos ítéletet hirdetett ki. A vérbíró példája tulajdonképpen tipikus: udvarlásokkal és barátkozással meg az újjáépítés hitének reményével lépett be a pártba, hogy aztán ezt a hitet és meggyőződést idővel egyre több félelemmel keverve felépítsen egy rendszert, ahol már mindenki ellenség. Legalábbis nem tudja eldönteni, hogy kit hogyan ítéljen meg – hiszen mindenki egyenlő. A legbizarrabban ez Péter Gábor már-már kafkai perében jön elő. A legjobban a bíró retteg, mert dokumentumok ezreit kapja kézhez, valamint egy nagyon is megszívlelendő informális legyintést: halálos ítélet ebben az ügyben nem születhet. Másrészt Sárközi nem tud mit kezdeni azzal sem, hogy ÁVH-s a vádlott, ÁVH-s a tanú és ÁVH-s a vádló is. Később értesült a főszereplő, hogy az „előadásról” felvétel is készült, ezt pedig szendvicsezve és borozva hallgatták, élő-egyenes adásban.
Vérbíróból segédmunkás
Sárközi úgy ér el 1956-ba, hogy már tudja, hol az ő helye a szolgalelkűség rendszerében, hogy hányadik szem a láncban. A forradalom napjaiból egyet sem tölt az utcán, december közepén azonban egy listát kap „tizennégy vagy tizenöt névvel”, akiket halálra kell ítélni. Ő erre nem hajlandó, beadja felmondását az igazságügy-miniszternek, Nezvál Ferencnek, majd segédmunkásnak áll, hogy onnan küzdje fel magát cinkotai jogtanácsosnak. Utódja egyébként meglett pár óra alatt.
Egyszerűnek hangzik, de aki háromszor is elmondja, hogy tiszta a lelkiismerete, és nyugodtan alszik, azzal valami nincs rendben. Igaz, Sárközi nem torzult arccal ordít, mint Biszku Béla a Bűn és büntetlenségben: egy teljesen átlagos embert látunk, akit észre sem vennénk a villamoson, ha mellettünk állna. Ő azokat nem vette észre, akik előtte álltak a bíróságon vagy az akasztófa alatt.
A zsarnokság itt kezdődik.
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
