1998 és 2010 között egy miskolci lakótelepi gimnáziumban tanított – állítja, tudja, miről beszél. Forrai Tamás jezsuita tartományfőnök hosszan sorolta a hazai társadalom válságjelenségeit A jezsuiták – Személyes megszólítás és társadalmi küldetés című előadásában. A jelenségek természetesen az oktatás mindennapjaiba is beférkőztek.
– Egy olyan kultúrában vagyunk, amelyben a nagybetűs igazság sok kisbetűs igazságra cserélődött, a pap, a szülő és a tanár tekintélye pedig a celebvilág résztvevőiével kell, hogy versenyezzen. Közösség helyett egy atomizált tömeg van, és hiába próbálunk hagyományokat erősíteni, fönntartani, a napi médiahatás felborítja. Ma már nem dialógus van, hanem „kommunikáció”, rendelésre el lehet adni bármit. Az otthon biztonságát felváltotta az idegentől való félelem, és a fiatalság sehol sincs otthon. Folyamatosan „poszt”-korszakban vagyunk, vagyis mindig csak valami után, de a mi saját korunkat nem tudjuk meghatározni. Általános céltalanság, reményvesztettség, demotiváció van a családokban, a közösségekben, tele vagyunk technikai mütyürökkel, ezek tesznek minket felületessé. A sok-sok feszültséget pedig a fiatalok mind magukban hordozzák – fejtegette a Pázmány jogi karán tartott előadásában Forrai Tamás.
Mi az, ami ezzel szembeállítható? – Van egy pozitív emberképünk, amire fel lehet sok mindent fűzni. Az evangélium alaptapasztalata az, hogy az ember szabad, szabadon képes gondolkodni, felépíteni a közegét, a kultúráját és a hitét. A mai világban nehezen működik ez. A másik alaptapasztalat, hogy az ember noha „lezárt”, képes a végtelen befogadására, és képes a teremtésben való részvételre is.
Sok kis „Noé bárkája”
Forrai szerint van egy feketére festett kép, hogy mivel küzd a világ; hogy bizalom-, pénz- és koncepcióhiány, valamint kiégés van, amivel szemben viszont ott áll a nagyon pozitív keresztény emberkép. „Azt látjuk, hogy válság van, az a kérdés, hogy hol van a remény, és mi adja” – vélekedik a szerzetesrendi elöljáró. A tennivalókat elsősorban „belül” keresi: – Nekünk kell megteremteni a közeget, vállalni a mintaadás szerepét. Nem arról van szó, hogy amire otthon már nem képesek az emberek, azt mi pótoljuk. De azt gondolom, hogy igenis az a legnagyobb kérdés, hogy ha maga a társadalom nem tud keresztény lenni, akkor a családunkban, a környezetünkben mégis „tud lenni” ilyen közeg. Ezek a kis közegek egyfajta „Noé bárkáják”, de nem izolált gettók, mert a gettó az öl. A kis közegek, a család, az iskola és az egyház közös halmazát kell megtalálni – figyelmeztet Forrai Tamás, aki szerint azt azért nem lehet kikerülni, hogy a legfontosabb erőforrás a szülő, a nevelő mintaadása.
Kijelentette azt is, hogy a „kulturális túlkínálattal” nem kell versenyezni, hanem fel kell állítani egy alternatívát; a globális helyett lokálist és patriótát, a technicizált helyett természetest és csendest, az önző és fogyasztói helyett empatikusat és szolidárist, individualizált helyett közösségit. – Nem lehet egy iskola presztízsét csak digitális táblában mérni – fogalmaz plasztikusan a szerzetes, hozzátéve, hogy a kémia, az ének és a testnevelés sem mehet egymás rovására az iskolában. Az általa elérendő célnak vélt oktatási közegben hitében elkötelezett, fejlődésre nyitott, társait és önmagát elfogadni tudó emberek fejlődnek ki, hogy lehessen „új kereszténység” – a keresztény pedig nem más, mint másokért élő ember.
A cselekvésre – úgy látja – vannak jó receptek is. A szeretetszolgálatról van szó; önkéntes programról – adott esetben cigány óvodásoknál, amiben a 9. évfolyamon tanuló diákok heti egy órát egy kiválasztott helyen dolgoznak, s felkészítés, kísérés, valamint reflexió zajlik. Maga a program Venezuelában indult 1955-ben, 2003-ra már 1,232 millió diák részesült benne, mára pedig másfél millió. Chicagóban – mint Forrai említi – úgy csinálják a „jó iskolát” (Cristo Rey), hogy négy nap tanítás után egy nap munkát iktatnak be a spanyol ajkú bevándorlóknak azért, hogy megfelelően felkészüljenek az egyetemista létre.
Heccelhető tömeg, elvadult értelmiség
A hazai helyzettel kapcsolatban nem kertel: nincs még egyszer elvesztegetni való 20 év. – Demográfiai és gazdasági válság van, régiók és rétegek szakadtak le, aszociális, segélyekből élő, elidegenedett, heccelhető tömeg, asszimilált, elvesztett, elvadult értelmiség van – fogalmaz kerek perec. A jezsuita rendtársak ezért az ezredforduló óta már több dolgot is elkezdtek, Hofher József vezetésével: 2004-ben „a remény iskolája” nyílt Tápiószecsőn, 2008-ban Budapesten, 2010-ben Miskolcon nyílt ilyen felzárkóztató „képzés”, motivációval, személyes tanítással próbálják „visszahozni” a cigány ifjúságot. 2004-ben elindult a Virtuális Roma Szakkollégium, amihez nagy reményeket fűz; 2010-ben bekapcsolódott az egyház, 2011-ben pedig felekezetközi összefogás társult mellé, ami példátlannak számít.
– Nincs húsz évünk, és roma értelmiség nélkül nem fog menni. Mivel lehet hatni elsősorban? Eddig az volt, hogy összeterelték a problémagócokat, ehelyett viszont kis csoportra kell szedni azokat. Ezt fogja csinálni a roma szakkollégiumi hálózat, és ezt bizony meg kell tudni finanszírozni, hogy biztonságban érezzék magukat a tanárok is – adott hangot előadása végén markáns véleményének Forrai Tamás jezsuita tartományfőnök.
