Nyikhajozás és diktátorozás az Andrássy úton

Egy bő osztálynyi SZDSZ-es féltette a Kossuth teret Mécs Imre és Ormos Mária társaságában kedd este.

Elhagyva az utcára nyíló, sokat megélt Belvárosi Liberális Klubot, az SZDSZ immár egy Andrássy úti, emeleti kéglit bérel központi rendezvényei megtartására. Az Oktogonhoz közeli helyiségbe várták a Kossuth tér átalakításának témájában Ormos Mária (Széchenyi-díjas történész), Mécs Imre (volt SZDSZ-es, majd MSZP-s, majd SZDSZ-es politikus) és Tarján András (a liberálisok jelenlegi prominense) eszmecseréjére a szabad demokrata híveket. 34-en jöttek el, beleszámítva tényleg mindenkit, aki összezsúfolódott a polgári lakásban. Amit mindig megírunk ilyen alkalmakkor: az ellátmány zsíros kenyér volt, ezúttal azonban 90 forintot kértek érte (nem egy bringásreggeli, na). Szabadai Viktor pártvezető régi ismerősként kínálta ülőhellyel az MNO tudósítóját, aki szokásához híven átnyálazta gyorsan a szakirodalmi kínálatot: Lovas Zoltán (Tiszta Kezek Mozgalom) könyve, Kis János (ős-SZDSZ) kiadványa, satöbbi.

Könnyű volt csendre inteni a cserékkel, gyúrókkal együtt két focicsapatnyi megjelentet, Tarján a húrok közé is csapott. Először a francia becsületrend büszke tulajdonosát, Mécset kérte, mondjon valamit a Kossuth tér ügyében. Helyette inkább Ormos Mária kezdte, mégpedig azzal, hogy bár ő nem műtörténész, a József Attila-szobor nem is olyan jó, mint mondjuk Károlyié. Sietve tette hozzá, hogy ha most elkezdi Károlyi Mihályt támadni, akkor a jobboldal védelmezőjének tűnik, ha viszont politikailag védi, nem mondana igazat, úgyhogy legszívesebben Károlyiról inkább nem mondana semmit. Ezt követően egyébként következetesen kerülte is a témát, hiába próbálta Tarján diskurzusba keverni, hogy Károlyi Mihály csinálta, vagy csak fémjelezte „az első magyar köztársaságot”.

Mécs Imre ekkor szállt ringbe: gyakran megjelenik előtte rabtársa és barátja, Litván György, amint olyan sokat tesz Károlyi Mihály emlékének ápolásáért. A színes politikai múlttal rendelkező Mécs a Kossuth tér folyó átalakításáról felpaprikázva beszélt: „Jönnek ilyen nyikhajok, és meg merik ezt tenni.” Emlékei némileg mintha hiányosak lennének a Kossuth tér múltjával kapcsolatban, meghatva emlékezett vissza ugyanis a Kossuth híd '56-ban még ott lévő „maradványaira”, a híd viszont – mi legalábbis így tudjuk – 1957-ig forgalomban volt. A javarészt idős hallgatóságban ez a részlet sok mindenkit nem zavart meg, annál is inkább, mert Ormos Mária átvette a szót, költői kérdést dobva fel: mennyivel állítsuk vissza az időt, 62 helyett miért nem inkább 100 évvel, vagy a honfoglalás idejéig? „Baromság!” – adta vissza a szót Tarján Andrásnak, aki „a hitre alapuló politizálás” jelképének nevezte az új Kossuth teret. És újra Mécs: nem azáltal kell szembenézni a múltunkkal, hogy szobrokat helyezünk ide-oda, és egyébként is, a Parlamentet egy háromszor ekkora országra építették, Budapest pedig „három német bigyóból” jött létre.

No, ekkor gurultak le a tér problematikájáról, és a Bibó-kollégium egykori lakóinak hatalomtechnikai mesterkedései kerültek terítékre. Ormos Mária történelmi távlatokba helyezte a helyzetet, mondván, „tele vagyunk diktátorokkal”. Tarján András azon, némileg váratlan felvetésére, hogy régóta izgatja, mi történt '56. október 25-én, Mécs Imre előbb annyival igyekezett elintézni, hogy igyekeztek a rezsimek nem alaposan kikutatni a történteket, noha ő a honvédelmi bizottság elnökeként rengeteget harcolt az ügy kivizsgálásáért.

Annak kapcsán, hogy milyen mértékű a kormány felelőssége a helyzetben, elhangzott, az Orbán-kormány a Magyarország megszállását közvetlenül megelőző pillanatra igyekszik visszaállítani az órát. Ormos Mária szerint az ősbűnt 1941-ben követték el, ésszerűtlenül követelve a revíziót. Ormos a történészek jelentős hányadával áll vitában az ezt követő kijelentésével, mely szerint a háborúba belépni nem volt kényszer, „egyetlen jelet sem tudok felmutatni”, hogy a németek lerohanták volna az országot – szögezte le. Meg is nevezte a bűnöst Bárdossy László '41-es miniszterelnök személyében. „Nyolcvan éve nem tudja a magyar társadalom, miért kellett belemászni a második világháborúba” – foglalta össze véleményét Mécs, majd Tarján és Ormos között vita alakult ki, rövid vagy hosszú volt-e a XX. század. (Tarján és egyébként a történészi kánon szerint is „rövid”, 1914-től 1989-ig tartott; Ormos Mária viszont az 1870-es éveket is hozzákapcsolná, mondván egy hatalmas válság söpört végig, és ekkor alakult ki az antiszemitizmus.)

Tarján – jó moderátorhoz méltóan – egy kérdéssel evickélt ki a helyzetből: hogy lehet ilyen XX. századi tapasztalattal valami még rosszabbat csinálni? Mécs Imrének megvan a válasza: a ma fideszes ex-Bibó-kollégisták nincsenek tisztában sem a politikával, sem a közélettel, sem a magyarság helyzetével. Azt már Ormos biggyesztette hozzá, hogy még modoruk sincsen. A beszélgetést vezető Tarján a történészt faggatva rákérdezett arra is, milyen volt a társadalmi rétegződés és mondjuk az arisztokrácia élete abban a korban, amelyet a kormány vissza akar hozni. Ormos szó szerint ezt mondta: „kevés arisztokrata barátom volt, nem tudom”. Mécs inkább újfent a kormány „nyikhaj mentalitását” citálta a hallgatóság elé, amellyel tönkreteszi szerepvállalásunkat a „kegyelmi állapotban” létrejött EU-ban.

Egy huszárvágással tértek rá a következő megbeszélnivalóra; Tarján felidézte Gerő András történész azon véleményét, hogy jogi eszközök is vannak a Jobbik betiltására. Ormos Mária kollégája veretes mondására annyit reagált, „a zsidóktól már nincs mit elvenni”, a szót visszavevő Tarján pedig úgy zárta le ezt a gondolatot, hogy „a cigányoktól sem”, majd megjegyezte: igen nyögvenyelősen zajlik a romagyilkosságok felderítése. És egy másikba kezdett: – Az „elmúlt nyolc év”-ezés lassan okafogyottá válik, ezért kell most Brüsszelezni, Moszkvázni. Fél mindenki, az is, akinek nincs semmije, és az is, akinek van. Hogy lehetett ilyen rövid idő alatt kiépíteni a félelmet? – hangzott el a kérdés. Ormos válaszában azt mondta, a szélsőjobboldalon nem azok ágálnak, akiknek semmijük sincs, a társadalomban viszont azok mernek kockáztatni, akik rossz helyzetben vannak. Mécs Imre „a félelem arányos szintjéről” beszélt, ami átcsaphat aránytalanságba. Ő most az '57 május 1-je utáni helyzetet látja kibontakozni, amikor is az emberek elkezdtek igazodni a semmiért. „Könyveljük el úgy, hogy volt húsz jó évünk” – kerekítette le a beszélgetést Tarján András, átadva a szót a kérdéseknek.

Az első, már megválaszolását is sejtető kérdés az iránt érdeklődött, milyen ideológiai üzenete van a Kossuth tér átrendezésének. Ormos Mária – a bő egy órával korábban tapasztalt módon – lerázta magáról; „amit tudtam, elmondtam”. Annyit még hozzátett, nem lehet olyan régi szimbólumokat visszaállítani, amik nem fejezik ki a mát. Mécs Mussoliniék monumentális téralkotási lázára mutatott rá, „ha művészettörténész lennék, remek pamfleteket tudnék írni” – zárta le rövid gondolatát. A közönség szavai „nagyságrendileg” mind arra a veretes mondatra irányultak, ami végül el is hangzott: „Itt Orbán urunk akarata érvényesül.”