A kérdés azonban még bonyolultabb a tudomány által sem teljesen értett kedvezőtlen trendek és a korábban soha nem tapasztalt exponenciális jellegű változások miatt. A megállapítás sok „külső” hajtóerőre érvényes: a népesedésre, a városiasodásra, az éghajlatra, a migrációra, az életminőség változására, a társadalmi-gazdasági változásokra. Ezek nehezen átlátható módon befolyásolják a készleteket és az igényeket, azok területi változását és a szennyezéseket. A tendenciákat jellemzi, hogy az elemzések szerint 2050-re a Föld népességének mintegy fele fog fizikailag vízhiányos területen élni. Ma 10 százalék körüli ez az arány.
A múltban folytatott és többnyire pazarláshoz vezető készletgazdálkodás helyett a vízszegény országok ma megkísérelnek átállni az igénygazdálkodásra: próbálják racionalizálni az igényeket és újrahasznosítani a vizet. A kulcs a víz- és anyagkörforgások zárása minden szinten: a mezőgazdaságban, az iparban és a lakásokban egyaránt. Ez a fenntarthatóság egyik fontos előfeltétele. A jövőben szemléletváltásra van szükség – hangsúlyozta a szakember.
A meglévőkhöz új problémák adódnak: a fejlett országokban az elöregedő vízi infrastruktúra felújítása, amely horribilis összeget igényel, a városi villámárvizek – a fogalom tíz évvel ezelőtt ismeretlen volt –, a gyarapodó konfliktusokat jelentő osztott vízgyűjtők kérdése, a globalizálódó kereskedelem és a virtuális víz exportja-importja és az elmúlt évek válságainak a hatása. Mára világossá vált, hogy a vízprobléma hajtóerői és az azokból származó terhelés a vízszektoron kívüliek – élelmezés, energia, éghajlatváltozás, területhasználat –, ennek megfelelően a problémák megoldása is jelentős részben a vízgazdálkodáson kívül keresendő. Ebben a társadalomnak döntő szerepet kell játszania.
