– Mostani regényében, a dualizmus idején játszódó Sárguló levelek folytatásában tárgyilagos képet nyújt a világégések által sújtott korról, s főszereplőiről. Jogászként hogyan ítéli meg a kormányzó tevékenységét?
– Kétségbeejtő, hogy a rendszerváltás óta eltelt csaknem negyedszázad, sokan mégis a régi marxista sztereotípiákat tekintik mérvadónak a Horthy-fasizmusról. Ezeket oly alaposan belesulykolták az emberekbe, hogy máig nem tudnak elszakadni azoktól a történelmietlen, jogi szempontból megalapozatlan vádaskodásoktól, amelyek évtizedekig folytak a szocializmus idején.
– Nem lehet, hogy azért ragadtak le a poros, tudománytalan kliséknél, mert a mai napig féltékenyen őrködnek a bűnös nemzet rákosista koncepciója felett?
– Nincs olyan körülmény, ok, ami ezt a tudatmódosítást indokolhatná. Ott van a hatalmas hamisítás, hogy mégiscsak ez a generáció állította talpra azt az országot, amelyről területének kétharmadát egy igazságtalan diktátummal elcsatolták. Az lett volna a realitás, hogy a végletesen meggyengített magyar állam csődbe, a megsemmisülés határára kerüljön. Ehelyett gazdasági csodával ért fel, hogy a húszas évek végére megerősödött az ország, majd kiheverte a nagy világgazdasági válságot. Ezek az eredmények nem maguktól álltak elő. Kellettek olyan határozott, céltudatos és tehetséges államférfiak, mint Horthy Miklós vagy Bethlen István. Pedig a kormányzónak nem csak a békediktátum katasztrofális hatásaival kellett megküzdenie. Károlyi Mihály országlása, majd Kun Béláék vörös kommünje Trianon előtt még lejjebb taszította az államot. Innen sikerült egy polgárháborúkkal, kormányzati válságokkal terhelt Európában stabilitást teremteni.
– Az úgynevezett utolsó csatlós bélyeget szokás felhozni a Horthy-éra legnagyobb bűneként.
– A vészkorszak, a holokauszt az emberiség szégyene, amit nem háríthatunk el magunktól. Ám tekintetbe kell venni, hogy Európa és a világ nagyhatalmai sem mertek sokáig ujjat húzni a kiépülő hitleri nácizmussal, hanem folyamatosan hátráltak előle, miközben opportunista paktumokat kötöttek vele. Miért a nemzetközi elszigeteltségbe taszított, megcsonkított kis Magyarországtól várnák el utólag, hogy szembeszállt volna a rettegett német szuperhatalommal? Horthy katonaemberként, első világháborús győztes tengernagyként pontosan tisztában volt beszűkített mozgásterünkkel. Ha 1944-ben fellépett volna katonai erővel a megszálló német csapatokkal, mérvadó történészek szerint a lakosság és benne a magyar zsidóság azonnali pusztulását idézte volna elő. 1944. október 15-i kiugrási kísérletét a nácik a legbrutálisabb eszközökkel, fia elrablásával, a nyilasok hatalomba ültetésével meghiúsították.
– A társadalmi egymásrautaltságot szimbolizálja, hogy regényének három főszereplője középosztálybeli polgár: egy katonatiszt, egy bíró és egy zsidó származású, később munkaszolgálatra kényszerített ügyvéd, akik rokonok és barátok?
– Ez valóban nem véletlen. Hiszen a sokszínű magyar társadalom együtt szenvedte el a huszadik század legszörnyűségesebb pusztításait. Az sem véletlen természetesen, hogy éppen ez az ügyvéd került a legborzalmasabb helyzetbe. Úgy gondolom, hogy egy regénynek is a valóságot kell ábrázolnia, minden hamisítás, idealizálás nélkül. Márpedig a hazai zsidóság tragédiája a magyar nemzeté is, hiszen honfitársaink százezreit pusztították el a nácik parancsára a megsemmisítő táborokban, a fronton munkaszolgálatosként vagy a nyilasok által a Dunába lőve.
A teljes interjút a Magyar Nemzet keddi számában olvashatja.
