1989. június 16-án temették újra Nagy Imrét, az \'56-os forradalom mártír miniszterelnökét. A kormányfőt és társait a forradalom leverése után másfél évvel végezték ki, és 1958. június 16-án földelték el őket jeltelen sírokba. A szovjet fegyverekkel visszaállított, lassan konszolidálódó kommunista „puha diktatúra” egyik íratlan szabálya volt, hogy az „ellenforradalmár” Nagy Imre nevét említeni sem szabad.
Csak a kommunista rendszer utolsó évére, 1989-re érett meg a helyzet annyira, hogy a volt miniszterelnököt rehabilitálni lehessen; a csaknem 80 éves Kádár Jánost akkorra már leváltották a legfőbb pártvezéri tisztségéből, Grósz Károly pártfőtitkár távollétében pedig a párt reformszárnyát képviselő Pozsgay Imre – megszegve a rendszer „ellenforradalom”-dogmáját – „népfelkelésnek” nevezte az 1956-ban történteket.
Így – bár egy évvel korábban a pártállami rendőrség még brutálisan szétverte a Történelmi Igazságtétel Bizottság szervezésében Nagy Imréről megemlékezőket – 1989. június 16-án, a volt miniszterelnök elhunyta után 31 évvel az MSZMP határozatot hozott az „ellenforradalmi bűncselekmények miatt kivégzettek kegyeleti kérdéseinek rendezéséről”. Az állampárt ugyan szűk, családi körben megtartott szertartással számolt, végül a közvélemény nyomására engedélyezték a tömeges részvételt az újratemetésen, amelyet a Történelmi Igazságtétel Bizottság rendezett.
Budapesten, a Hősök terén a gigantikus ravatallá alakított Műcsarnok homlokzata előtt felsorakoztatták Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsóit, valamint az ismeretlen mártírokat jelképező koporsót, amelyre egy, az 1956-os forradalmat szimbolizáló lyukas magyar zászlót terítettek.
Több százezres tömeg gyülekezett a Hősök terén, és a Fidesz tagjaival, valamint a hajdani forradalmárokkal az élen elkezdték elhelyezni a koszorúkat és a virágokat a koporsó közelében, és felolvasták a szabadságharc leverését követően kivégzettek névsorát is. Fél egykor országszerte megszólaltak a harangok, egyperces néma csenddel tisztelegtek a mártírok emléke előtt.
Majd a szónokok következtek, Nagy Imre harcostársai és mások mellett felszólalt Orbán Viktor is, aki gyújtó hangú beszédében először követelte országos nyilvánosság előtt a megszálló szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Azóta sokat idézett szónoklatában elítélte a kommunista diktatúrát, és emlékeztetett arra is, hogy az 1956-os forradalom leverésével és az újabb pártállam kiépítésével az MSZMP nemcsak az akkori fiatalok életét, hanem a mostaniak jövőjét is elvette.
A megemlékezés a Himnusszal zárult, végül a rehabilitáltak családjával az élen a menet megindult az Új köztemetőbe, ahol egyházi vagy polgári szertartás keretében név szerint megemlékeztek a több mint kétszáz áldozatról, végül újból a Himnusz hangjai mellett engedték le a koporsókat a földbe.
Nagy Imre újratemetését a korabeli közvélemény a magyar kommunista diktatúra záróakkordjaként értékelte, Kádár János pedig – akinek rendszere elítélte és kivégezte Nagy Imrét és társait – még megérhette áldozatainak rehabilitálását, majd alig egy hónappal később ő maga is elhunyt.
