A Hruscsov-korszak, 1953–1964 címmel rendezett konferenciát a Politikatörténeti Alapítvány. Az egykori szovjet pártfőtitkár pályafutásáról Krausz Tamás történész azt mondta: a kommunista politikus nem a Sztálin-korszak gyermeke volt, hiszen azokat az értékeket, amiket a szocializmusból elsajátított, már korábban, az 1920-as években magáévá tette. – A hruscsovi évtized lényege, hogy nem lehet visszatérni a személyi diktatúra rendszeréhez. Ezt a történelmi érdemet pedig nem lehet elvitatni tőle – mondta, hozzátéve: a pártfőtitkár „minden olyan feladatot elvégzett, amit ez a korszak rábízott”.
Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894. április 17. – Moszkva, 1971. szeptember 11.) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, Sztálin halála után, 1953-tól 1964-ig a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) első titkára, 1958 és 1964 között pedig a Minisztertanács elnöke. Nevéhez fűződik az 1953-ban megkezdett desztalinizáció, a szembenézés a sztálinizmussal az SZKP XX. kongresszusán, a magyarországi 1956-os forradalom leverése, a szovjet űrprogram elindítása, valamint a kubai rakétaválság kiprovokálása és megoldása is – olvasható a Wikipédia cikkében.
Krausz szerint Hruscsov a maga szerepét csak azáltal tudta megmutatni, hogy a megelőző korszak minden olyan problémáját felszínre hozta, ami az ő hatalmi pozícióját erősítette, Sztálin jelentőségét pedig csökkentette. – Célja volt, hogy a felszínen politikai törést idézzen elő, de valójában egyetlen összefüggésben sem vitte végig a sztálini korszak leleplezését – állapította meg.
Hruscsovban nem tudatosult, hogy ő maga bűncselekményt követett el – tette hozzá Krausz, megjegyezve: 1956-tól az egész szovjet értelmiség színe-java felsorakozott a pártfőtitkár mögött, népszerűségét azonban tíz év alatt teljesen felmorzsolta, hatalma utolsó öt évében a leghűségesebb szövetségesei is ellenfeleivé váltak.
Kalmár Melinda történész a konferencián azt mondta a pártvezetőről: műveletlen és hóbortos volt, ennek ellenére erős víziós képességekkel bírt, jól érzékelte a világban folyó civilizációs trendeket és el tudta helyezni a szovjet birodalmat a nemzetközi térben.
– Bezárkózás helyett folyamatosan bővülő, aktív kooperációt folytatott a Nyugattal, és a Szovjetunión belül is nyitott a szövetségesek felé. Egyfajta szelíd, de elszánt politikát képviselt, amelyben sokszor a közvélemény befolyásolását és a politikusok megnyerését választotta eszközéül – összegzett a történész.
