Egy fel nem adott sóhajtós levél

Megszólal a Strasbourgban első fokon pert nyerő soproni trafikos, Vékony László. Interjú.

Alig több mint egy hete a dohányboltját elvesztő soproni kisvállalkozónak adott igazat az állammal szemben az Emberi Jogok Európai Bírósága Strasbourgban. Vékony László azóta lecserélte a mobiltelefonját, mert nyugalomra vágyik, és megunta, hogy a budapesti központú televízió-szerkesztőségek folyamatosan hívogatták. Könyörögtek neki, taxit küldenek érte, haza is viszik, de ő nem akar politikai játszmák szereplője lenni – egyébként a rendszerváltozás óta jobboldali érzelmű szavazó. De ha ez még mindig homályosan hangozna: konzekvensen Fidesz-voksoló. Hatvannégy éves, már majdnem megette a kenyere javát. Ahogy Sopronban találunk egy kávézót, mutatja is az „új” számmal kapott telefont, egyik egyetemista fia levedlett nyomógombos készülékét.

Gyümölcsteát iszik. Végtelenül szerény, harapófogóval kell kihúzni belőle a szavakat. A módfelett regényes családtörténetet. Vagy csupán az ő élettörténetét, amelyben sok epizódnak van köze ahhoz, miért nem tűrhette 2013-ban, hogy a magyar állam valós ok nélkül megfossza dohányárusítási engedélyétől.

Édesanyja a vöröskereszt anyagi támogatásával Belgiumban járt általános és középiskolába. Szüleit mint svábokat 1947-ben kitelepítették Dunaszekcső mellé, mindent újra kellett kezdeniük. Édesapja a fronton átúszott egy folyót, ráfagyott a ruha, így tüdőgyulladással a tbc-sek közé került, ahol elkapta a kórt. Mivel nem jutott antibiotikumhoz, 38 évesen 1959-ben meghalt.

Vékony László Siklóson nőtt fel, édesanyja egyedül nevelte az öt gyermeket. Nővéreinek és öccseinek mindig azt mondta: „Tanuljatok, mert azt az egyet nem tudják tőletek elvenni!” László érettségi után a beremendi cementműveknél dolgozott segédmunkásként, később „kicsi a kenyér, de majd nagyobb lesz” biztatással egy mérnök rokona a Magyar Államvasutakhoz hívta. Letette a forgalmi szolgálati, árufuvarozási, árupénztári és személypénztári szakvizsgákat abban a reményben, hogy támogatják majd a továbbtanulási törekvéseit.

Végül a felvételi kérelméhez a MÁV „beosztásához az egyetemi végzettség nem szükséges” megjegyzést fűzött. Úgynevezett közbeváltósként kismotorral közlekedve Beremend–Nagyharsány térségében váltotta a kis állomások dolgozóit. Éjjel-nappal. Azért a tanulást nem adta fel. Jogi szakvizsgáját követően a pécsi MÁV-igazgatóság ügyeiben járt el a térségben és a fővárosban. Akkor kicsit nehezteltek rá, amikor a cég érdekeivel ellentétben sikerült kiharcolnia, hogy egy vasúti dolgozónak és családjának ne azonnal kelljen elhagyni az őrházat Március 15-én minden évben kitűzte a kokárdáját, amelyet szép szóval kérlelve mindig leszedettek vele. A nyolcvanas években a baranyahídvégi termelőszövetkezet jogászaként dolgozott, majd egy pécsi ingatlankezelő vállalathoz került, ahol futószalagon adták el a volt bérlőknek az önkormányzati lakásokat.

Nagy változást hozott az életében 1989. Egyrészt a kokárdáját már nem imádkozták le róla, jogász ismerőse pedig javasolta, hogy hozzanak létre egy ügyvédi munkaközösséget, amiért Sopronba költözött. Akkor nem volt még házas, ezért vitte magával az édesanyját is, aki dolgozni szeretett volna, így kibéreltek egy trafiküzletet. Közben Vékony László azt tapasztalta, hogy ügyvédként gyakran vagyonkimentésekben kellene közreműködnie, így felhagyott a praxissal, és ő is beállt a trafikba dolgozni. Szívvel-lélekkel működtették. Ötszázfajta árucikket biztosan tartottak. Ritka ennyiféle áru ilyen kis boltban – mondták az ellenőrzéseken az ÁNTSZ munkatársai. Amit a vevők kerestek, azt beszerezték. Amikor a szaloncukor hiánycikk volt Sopronban, elautózott a Balatonhoz, végigjárta az ABC-ket, telepakolta a járművét. Apróbb és igényesebb gyermekjátékokból is lehetett náluk válogatni.

„Szegény édesanyámat hányszor meglopták!” – meséli. „»Mama, megint elfordultál?« – kérdeztem. – »Ó, fiam, nem számít, jobban kellett nekik« – felelte ő.”

A mama 1999-ben elhunyt, Vékony László egyedül folytatta. Teltek az évek békében, nyugalomban. Aztán jött a hideg zuhany 2013-ban: kiderült, pályáznia kell azért, hogy továbbra is trafikos maradhasson.

„Nem is nagyon tudtam mit írni a pályázatba, olyan régóta csinálom, benne van a véremben. Mit írjak le? Hogy igyekszem jól csinálni, a panaszkönyvembe sohasem írt senki? Vagy azt, ha az ember becsületesen dolgozik, nem lehet baj? Gyötrelmesen éreztem magam, amikor azt írták a levélben, hogy nem nyertem. Nem volt indoklás, nem volt fellebbezési jog.

Vékony László nem talált arra nyomot, hogy a hasonlóan járt trafikosok körében alakultak-e pertársaságok, ezért egy este lediktálta Strasbourgba címzett levelét az egyik fiának, majd postára adta. Visszaküldtek neki egy borítékot, amely rengeteg vonalkódot tartalmazott, ezeket kellett ráragasztani a részletes beadványára. Tudta, hogy önmagát nem képviselheti, ezért ügyvédet keresett, de falakba ütközött. Volt, aki azzal hárította el a felkérését, hogy nincs jártassága a strasbourgi ügymenetben, más kerek perec kikosarazta, mondván: nem fog ügyvédként szembemenni a Fidesszel. Végül valaki elvállalta a képviseletét, de abban sem volt sok köszönet.

„Beadványunkra újabb levelet kaptunk, amelyre reagálnom kellett volna. Ügyvédem pihentette a borítékot a fiókjában, és csak a határidő letelte előtt pár nappal szólt nekem. De miért? – kérdeztem megdöbbenve. Hááát mert ő nem megy a kormánnyal szembe, bökte ki. Hiába mondtam neki: ennek semmi köze a politikához, csak éppen született egy rossz döntés. Cromwelli mondás: bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport! Hát én bíztam, de most szükség lesz a puskaporra.”

Vékony László határidő-halasztást kért Strasbourg-tól, amelyet meg is kapott. Közben elterjedt a szakmában, hogy egy soproni trafikos az unió bíróságához fordult jogorvoslatért. Egy neves budapesti ügyvédi iroda rendszeresen felhívta, hogy örömmel vállalná az ügyet. Vékony László viszont tudta, hogy az a bizonyos társaság nyíltan egy ellenzéki politikai párt mögé sorolható, ezért elállt a megbízástól.

Aztán egy budapesti ügyvéd, Cech András felhívta. Korábban soha nem találkoztak, korrektnek tűnt. Most ő képviseli. A hír már ismert: a magyar állam megsértette a magántulajdont megillető védelmet, amikor 2013-ban megfosztotta Vékony László soproni trafikost engedélyétől, hogy dohánytermékeket áruljon – mondta ki verdiktjét az Emberi Jogok Európai Bírósága. A bíróság a felperesnek tizenötezer euró (nagyjából 4,77 millió forint) kártérítést ítélt meg, és további hatezer euró (mintegy 1,9 millió forint) perköltség megfizetésére kötelezi a magyar államot, ha az ítélet jogerőssé válik.

A bírák kimondták: Vékony László dohány-kiskereskedelmi engedélye a szerződés értelmében a trafikos bevételeinek jelentős hányadát termelő tulajdonát képezte, megvonása az állam részéről beavatkozásnak számít a magántulajdonból származó hasznok élvezetébe. A bírák szerint minden ilyen beavatkozásnak méltányos egyensúlyt kell találnia a közérdek és az egyén alapvető jogainak tiszteletben tartása között.

Egyébként akik betartották a panasztevésre nyitva álló hat hónapos határidőt, és benyújtották igényüket a strasbourgi bíróságnak, jó eséllyel számíthatnak hasonló döntésre. Információink szerint még tizennégy trafikját elvesztő vállalkozót képviselnek ügyvédek Strasbourgban. Az emberi jogi bíróság megállapítása az, hogy „az eljárás, úgy tűnik, nélkülözte az elemi átláthatóságot és bármilyen jogorvoslati lehetőséget”. Az ítélet kihirdetésekor Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter közölte, a trafikrendszer átalakításával kapcsolatban hozott bírósági döntést a magyar kormány kötelezőnek ismeri el magára nézve. Aki nem indított pert a magyar kormány ellen, az nem számíthat kártérítésre. A strasbourgi ítélet viszont nem kötelezi az Országgyűlést a jogszabály megváltoztatására.

Vékony László Ágfalván, egy sváb faluban él, onnan járt be tizenkilenc éven át soproni trafikjába. A hét minden napján reggel nyolctól este tizenegyig tartotta nyitva az üzletet. Engedélye elvesztése miatt már nem árusíthatott dohánytermékeket, ezért bevételeinek harmada eltűnt, és tavaly novemberben a bolt bezárására kényszerült. Három fia van. A legnagyobb villamosmérnöknek tanul, a középső Bécsbe akart menni egyetemre, majd Sydneybe, a nagynénjéhez, végül apja rábeszélésének engedve („Magyarországon kell élned”) jogi pályára készül a Pécsi Tudományegyetemen. A legkisebb fia informatikai karon tanul.

– Újraindítja a boltot?
– Hangsúlyozom, hogy nem a fájdalomdíj miatt csináltam. Abból élünk, amink van. Nem panaszkodom, de azért dolgoznék is. És sokat dolgoznék, sőt vasárnap is, az az én választásom. Ha már itt tartunk. Figyelem ezt a nagy aggodalmat, népszavazási kezdeményezést a vasárnapi munka betiltása miatt. Milyen nagy vívmány volt a szabad szombat bevezetése! Most meg a fiatalok szombaton, vasárnap is dolgozni szeretnének. A pénzre lehet hivatkozni, de így a lányok nem tanulnak meg főzni, házimunkát végezni. És milyen az, amikor a család nincs együtt? Azért az általában baj, hogy a kisembereknél mindennek következménye van, az elhibázott állami döntéseknek viszont nem sok. Abban bízom, ha van egy rossz döntés, de nem lett kijavítva, majd az élet kijavítja. Írtam Orbán Viktor miniszterelnöknek egy sóhajtós levelet, de átgondolván ezt az egészet végül nem adtam fel. Egyebek között erőt, egészséget kívántam neki.

– Nagyon kiábrándult a Fideszből?
– Dehogyis! A nagymamámat Orbán Máriának hívták.