Napra pontosan huszonöt évvel ezelőtt éppen az első szabad választások kampányfinisében jártunk, amikor sokkoló képek érkeztek Marosvásárhelyről: Sütő Andrást többedmagával brutálisan megverték, a magyar író fél szemét is kiverve és több bordáját eltörve. A hírek már akkor arról szóltak, hogy megtévesztett és alkohollal feltüzelt románok – akiket a környező falvakból szervezetten szállítottak be – megtámadták az RMDSZ székházát, és ugyan a város katonai parancsnoka, Ion Judea ezredes személyesen garantálta a szabad elvonulást a padlásra felmenekült magyaroknak, a katonaság mégis tétlenül nézte, ahogy a feldühödött tömeg láncokkal és botokkal ütlegeli őket.
Arra már kevesen emlékeznek, hogy első körben nem Marosvásárhelyet választotta a román hatalom a provokáció színhelyének: először a magyar határ közelében lévő megyeközpontban, Szatmárnémetiben próbálkozott a Vatra Romaneasca a későbbihez hasonló forgatókönyvvel. Miután a városbeli magyarok bejelentették, hogy szeretnék megünnepelni március 15-ét, a nacionalista románok egy nappal korábban tiltakozó gyűlést szerveztek, ahol soviniszta jelszavakat kiáltozva elhatározták, hogy megakadályozzák a másnapi magyar emlékezést. Megszállták a tervezett helyszín környékét, majd megrohamozták a kényszerből a katolikus székesegyház udvarán koszorúzó magyarokat, és egy embert megvertek. Leváltották a város magyar vezetőit is, ám mivel ott sokkal nagyobb volt a románság aránya, a magyarok nem álltak ellen, így nem tudtak komolyabb összecsapásokat kierőszakolni.
Marosvásárhely már termékenyebb talaj volt (akkor a városban 52:48 százalékos volt a magyarok és a románok aránya), és jól tudták manipulálni a környékbeli román falvak iskolázatlan embereit is. Jellemző momentuma azoknak a napoknak, hogy az autóbuszokon behozott parasztok először egy román csoportot támadtak meg a városban, és csak akkor fordultak a magyarok ellen, amikor szóltak nekik, hogy őket kell megverni. Nemcsak a román falvak lakóit próbálták beugrasztani a konfliktusba: a környező magyar falvakat is a Securitate provokátorai járták be, hogy drámai hangon harcba hívják az embereket. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült valódi háborút kiprovokálni.
A fekete március eseményei ismertek, de talán nem árt felidézni őket. Az első etnikai jellegű konfliktus már március 16-án kirobbant a városban, amikor a Tudor lakónegyedben a Vatra Romaneasca hívei betörték egy gyógyszertár ablakát és feldúlták a készletet, mert arra a román mellé kikerült a magyar felirat is. Másnap a nacionalista szervezet tüntetést tartott, a felvonulók magyar vért követeltek, és behatoltak a református egyház felsővárosi hivatalába, bántalmazva az ott tartózkodókat és feldúlva az irodát (a rendőrség másodszor is figyelmen kívül hagyta a megtámadottak segélykérését). Március 19-én történt a már említett konfliktus: a Görgény-völgyéből tizenhárom autóbusszal vittek feltüzelt románokat a városba. A megostromlott RMDSZ-székházból hetvenöt magyar menekült fel a padlásra, akiket a tömeg megpróbált kifüstölni, és akik közül többeket súlyosan bántalmaztak az elvonuláskor. Másnap több tízezres magyar tömeg ment a főtérre tüntetni a magyarellenes incidensek miatt, őket támadták meg a környező falvakból újra behozott botos-fejszés románok. A súlyos összecsapásokban három magyar (a teremiújfalui Kiss Zoltán, az ernyei Csipor József és a sáromberki Gémes István), valamint két román vesztette életét – egyikük részegen leesett a magyar tömegbe hajtó teherautóról.
A történtek miatt szinte kizárólag magyarokat és a magyarok segítségére siető cigányokat ítéltek el. Köztük volt az a Cseresznyés Pál is, aki otthonról békés tüntetésre indult, majd megtámadták, meg is sérült, és amikor fordult a kocka, s többedmagával sikerült ártalmatlanná tennie a fejszével rájuk támadó románt, belerúgott a földön fekvő tehetetlen emberbe. A rúgást (amely kétségkívül fölösleges brutalitás volt, de abban a helyzetben nehéz elvárni a józanságot) egy külföldi tévéstáb forgatócsoportja rögzítette, ennek alapján ítélték el Cseresznyést tíz évre, és ebből hatot le is töltött.
A súlyos konfliktus után megindult a magyarok exodusa a városból – főként az értelmiségiek és a fiatalok vándoroltak külföldre, így rövid időn belül megfordult az etnikai arány, és a románok kerültek többségbe. Kénytelen volt elmenekülni a marosvásárhelyi magyarság egyik vezetője, Kincses Előd is (őt a tragikus napok során mondatták le vezetői tisztségéből – ő volt a megyében a legmagasabb beosztású magyar), aki öt és fél évig nem mehetett vissza Romániába. Jó ideje újra Marosvásárhelyen él. Lapunknak nyilatkozva elmondta, szerinte nincs még minden veszve, mert ugyan immár harmadik ciklus óta román polgármestere van a városnak, de egy köztiszteletnek örvendő közös magyar jelölttel visszaszerezhető lenne a polgármesteri szék. Ennek egyelőre nem sok jelét látni: a huszonöt évvel ezelőtti fekete márciusra a három magyar párt, vagyis az RMDSZ, az MPP és az EMNP külön-külön emlékezett-emlékezik.
A pogrom eseményeinek kivizsgálására egyelőre nincs politikai akarat Romániában. Több múltbéli esemény aktáit a napokban újranyitották ugyan (köztük a vásárhelyi eseményekre kísértetiesen emlékeztető bányászjárásokét, amelyek során a Zsil völgyi munkásokat a fővárosba szállítva szétverték a tüntető fiatalokat és értelmiségieket, valamint az ellenzéki pártok irodáit), az etnikai pogrom felelőseit nem keresik. Arra mindenképpen jó volt a tragédia, hogy Bukarestben – más néven – újjászervezzék a hírhedt Securitatét, és még mindig akad olyan román, aki a „túlzó magyar követelésekre” (a vásárhelyiek anyanyelvi oktatást és nyelvhasználatot kértek a közigazgatásban) adott jogos román válasznak fogja fel a véres eseményeket.
