„Maga jött valami újságtól? Már várják!” – egy nagydarab férfi szólít meg így, nyakában kulcsok, kezében jeges tea. Ő Lajos, egy tipikusnak látszó újpesti panel gondnoka, aki készségesen mutatja meg nekünk, hogy mitől rendkívüli mégis ez a Rózsa utcai háztömb. Nyaktörő mutatvány, a kilencedik emeletre, annak négy zárt ablakára kell felnézni: itt lakik egy 58 négyzetméteres lakásban a 78 éves K-né, aki feltételezhetően kényszeres felhalmozó. Vagyis szó szerint felvisz mindent magához, de semmit nem dob ki. Lakhelye így szemétteleppé és csótánytanyává alakult.
Az utcáról viszont csak az elhúzott függönyöket látjuk és egy vállfára lógatott fehér inget. Lajos azonban nem erre hívja fel a figyelmünket: ő a csukott nyílászáróból azt állapítja meg, hogy K-né már elment a szokásos gyűjtögető körútjára: „ha otthon lenne, ebben a pokoli hőségben kinyitná az ablakot mert azt a szagot már ő sem tudja elviselni, ami odabent van”. Rákérdezünk, hogy mindezt hogy és mikor vették észre, mire Lajos annyit mond: ő csak pár éve gondnok, és ez az ügy már 2003 óta húzódik. Alig mondja ki mindezt, mind a ház, mind a Rózsa utca felől is jönnek többen felénk. Közös jellemzőjük, hogy mindannyian méretes dossziét szorongatnak a hónuk alatt.
Vali, a ház számvizsgálói bizottságának tagja, Krisztina, a közös képviseletet ellátó cégtől, és Katalin, a ház korábbi gondnoka. Első körben a csótányok kerülnek szóba: a lakók épphogy csak a latin nevét nem tudják a rovarnak, az irtásáról és a viselkedéséről már szinte mindent tudnak. Például, hogy ha nem tapossák el őket azonnal, akkor felbátorodnak, vagy hogy sötétben kezdik meg az inváziót, amikor K-né hazajön, és kinyitja az ajtót, meg az ablakot. Vali azt meséli, hogy ilyenkor őt is meglátogatják a rovarok, egy alkalommal ötven darabot szedett ki a muskátlis ládája tálcájából. Egy később spirituális gyógyítóként bemutatkozó hölgynek pedig a zárt ékszeres dobozából másztak ki a csótányok.
Elkeseredésükben a lakók egyszer kávésüvegbe gyűjtötték őket és bevitték a városházára, de nem értek el vele semmilyen hatást. „Lehet, szabadon kellett volna engedni őket” – hangzik egy halk hang valahonnan a csődület hátsó feléből. A szinte már lakógyűléssé alakuló beszélgetésbe kicsit később becsatlakozó Zsanett leírása szerint a házfalat is ellepik ilyenkor. „A saját, nyolcadik emeleti erkélyemen nem tudok dohányozni, le kell jönnöm a ház elé és 20 méterre el kell jönnöm a tömbtől, ha egyedül, csótányok nélkül akarok rágyújtani” – panaszolja. Egy kinyomtatott fényképet is mutat: irtás után közvetlen készült, egy csapdában huszonöt döglött csótány fekszik. Zsanett hozzáteszi, hogy az irtást végző szakember szerint már a tíz darab is kritikusnak számít.
De itt van a szakember, Csaba is, aki higgadtan és lemondóan jegyzi meg, hogy amíg nem tudják K-né lakásából kipakolni a szemetet, addig tűzoltásnak is kevés az, hogy irtást végeznek a többi lakásban és a lépcsőházban. „A lakók megnyugtatása kedvéért még a levélbedobón is befújtunk K-néhez, de ez lényegében hatástalan” – mondja, majd egy érzékletes példával írja le, hogy miért tehetetlen: a csótány trópusi faj, és ebben a melegben érzi magát a legjobban. „És ugyanazok az arányok, mint a macskáknál is, ha a cica rossz körülmények között van, akkor egyet kölykezik, ha jó karban van, akkor viszont akár hatot is. A csótány pedig 40 fokban, bomló szerves hulladékok között nagyon jól érzi magát”.
Katalin, a korábbi gondnok kezdi el részletezni, hogy mit is takar a lakásban tárolt bomló, szerves hulladék. Érzi, hogy nagyon extrém dolgokat mond, ezért tágra nyílt szemekkel, felemelt mutatóujjal, szinte tagolva mondja, emelt hangon, hogy abban az ingatlanban miden van, amit K-né az utcán talál. Ételmaradék, újságok – állítólag a plafonig felhalmozva – , más papírhulladék, ki tudja mivel megtelt műanyagdobozok, ruhák. Ráadásul K-né, hogy spóroljon, nem használ egy csepp vezetékes vizet sem, ezért vizeletét üvegekbe gyűjti. „Ma már legalább nem önti ki éjszakánként a kilencedikről, így nem feketednek már meg tőlük a bokrok” – mondja keserűen Katalin.
A megoldási javaslatok ecsetelésekor megnyílnak a már említett dossziék, és fénymásolt papírok tömkelege kerül elő. Rajta pecsétek, aláírások és paragrafusok. A lakók próbálkoztak többek között a gyámságba vétel elindításával is. Egy eddig csendes, vörös hajú hölgy megszólal: ő évekkel ezelőtt tett egy kísérletet erre, de amikor kiderült, hogy a „szemétügy” így sem oldódna meg, abbahagyta a kutakodást. Zsanett az ÁNTSZ-t említi: ők bírságokat szabtak ki, 21 napos fizetési határidővel, de felháborodva közli, hogy ha K-né esetleg fizet is, attól még a felhalmozott hulladék és persze a csótányok is a ottmaradnak a Rózsa utcai lépcsőházban.
Aztán mondják még a katasztrófavédelmet: joggal, hiszen a háznak olyan a fekvése, hogy a nap egész nap süti a szóban forgó lakás ablakait, vagyis akár még tűz is kiüthet. Nem bíznak viszont a mentálhigiénés szakemberekben, mivel ők egyszer kijöttek, és az ajtóban elbeszélgettek K-nével, és ha mindent nem is találtak rendben, de úgy látták, hogy magára nem veszélyes, úgyhogy annyiban is hagyták az ügyet.
Most a birtokvédelem intézményében bíznak a lakók, hiszen ez kimondja: „amennyiben a birtokost a birtokának (...) birtoklásában zavarják, birtokvédelem illeti meg”. A birtoklásban pedig valóban zavarják őket, ha nem is K-né, de a csótányok mindenképpen. Úgyhogy a jegyzőhöz és az alapjogi biztoshoz fordultak, ezzel párhuzamosan pedig aláírásgyűjtésbe kezdtek. Felmerült még a fórumon a bíróság is, hiszen a lakók hallottak egy káposztásmegyeri esetről, amikor a karakán bírónő valami elképesztő határozottsággal és gyorsasággal vetett véget egy hasonló ügynek – a gyorsaság alatt két évet kell érteni. „Ha tanácsi lakás lenne, akkor azonnal kitennék” – szól ismét egy hang hátulról, de erre Zsanett is felemeli a hangját: de lehet, hogy az is meggyorsítaná az ügyet, ha valaki itt lakna a városházáról.
A spontán gyűlést követően liftbe szállunk, és irány a kilencedik. A lakást el sem lehet téveszteni, a felvonóból kiszállva azonnal ott az ominózus ajtó, a lábtörlőn egy használt zsebkendő és körülbelül harminc hátára fordult, döglött csótány.
A fotós kolléga meg is szédül a szagtól, még az egyébként féltett lencséjétől is megválik egy pillanatra, hogy a szája elé kapja a kezét. Krisztina ököllel veri az ajtót, de K-né nem nyitja ki, nem is válaszol. Gyalogosan indulunk lefelé, akkor vesszük észre, hogy a lépcsőházban már egy csótányológiai ismertetőt is kifüggesztettek: innen tudjuk meg, hogy amerikai és német csótány is honos hazánkban és a Rózsa utcai lépcsőházban egyaránt.
Már távoznánk, amikor éppen érkeznek a katasztrófavédelem munkatársai. Másodjára jöttek már ki erre a címre, de közvetlen életveszély nem áll fenn, ezért ők sem tudnak mit tenni: kicsit kopogtatnak az ingatlan ajtaján, majd megállapítják, hogy a következő körben küldenek majd K-nének egy újabb értesítőt. Valószínűleg mire megjön a levél, addigra összesöprik majd a lépcsőházból a csótányhullákat, de ki tudja: még az is lehet, hogy egy újabb rovarirtásra is szükség lesz. Közben a nap is felkelt a többi panel mögül, és egyetlen felhőtől sem zavartatva elkezdte sütni K-né ablakait.
