A XX. és most már XXI. századi magyar politikatörténet mind ez idáig sikertelen eszközökkel próbálkozott megállítani a magyarországi népességfogyást. Olyannyira, hogy bár most sokan igyekeznek történelmi jelentőségűnek beállítani, hogy néhány százzal többen születtek, mint a korábbi években, nem mindegy, mennyivel, és hogy mi a bázis: most szülnek utoljára a rövid ideig tartó Ratkó-korszakban születettek gyermekei, és bár a növekmény most valóban megvan néhány százas, ennek most és azonnal kellene évente 15 ezresnek lennie.
Benda József szociológus kedden bemutatott könyvében (A szakadék szélén) részletesen bemutatja az elhibázott próbálkozások évtizedeit, de ennél többre is vállalkozik, kísérletet tesz annak megfogalmazására, mit kellene tenni ahelyett, amit a politika időről időre csinál; pusztán intézményrendszerek tüneti átalakításával vagy pénzbeli segítéssel önmagában ugyanúgy semmire sem fogunk jutni, mint eddig.
„A magyar népesség gyorsuló ütemben fogyatkozik, és megindult az önfelszámolás felé. Eljött az ideje, hogy személyesen mindenki szembesüljön az élet egyik alaptörvényével; ha nem leszünk képesek világra hozni és testi-lelki egészségben felnevelni a következő nemzedékeket, akkor mindazok a szellemi és fizikai javak, amelyeket társadalmunk az elmúlt évszázadok során felhalmozott, pár évtized alatt elenyésznek” – foglalta össze a kötet megalkotója. Benda arra vállalkozott, hogy átfogó tanulmányában bemutassa a korai családi szocializáció meghatározó folyamatait, feltárja ennek történeti alakulását, az iskolai folyamatok lappangó folyamatait, elemezze ezek következményeit a társadalom értékrendjére, az életminőségre, valamint a házasságkötések és gyermekvállalások számára vonatkozóan, végül megoldási javaslatot vázol, mert azt is kell.
Benda úgy látja, hogy mindaz, amivel eddig a politika próbálkozott, mindössze annyi hatást ért el, hogy stabilizálta a születésszámot, de a trendirányt semmi nem tudta megváltoztatni. Ennek okát abban látja, hogy a gyermekszületést pusztán gazdasági kérdésnek tekintették, figyelmen kívül hagyva az emberek gondolkodását és értékrendjét. Ennélfogva szerinte a folyamatok megértéséhez sokkal komplexebb gondolkodás szükséges, meg kell érteni a párválasztási és a gyermekgondozási képesség kialakulásának folyamatát és befolyásolási lehetőségeit.
A szakember szerint tudományos tény, hogy az újszülött csecsemőnek állandó, szeretetteli és biztonságot nyújtó kapcsolatra van szüksége, ami tulajdonképpen már az anyaméhben megkezdődik, de a „társadalmi együttélés” kialakulása már a születés utáni első percben megkezdődik, és az első évben stabilizálódik is, ez a későbbi társas kapcsolatok, a családalapítás, a szülővé válás, mindezek által pedig a társadalom újratermelődésének alapja. – A biztonságos kötődési mintával nem rendelkező ember energiájának nagy részét kompenzálásra fordítja, elmarad a tanulásban, a másokhoz kapcsolódása belső és külső konfliktusokkal terhelt, a társadalomban kevésbé találja meg a helyét, utódvállalási képességei szerényebbek. Folyamatos küzdelemben áll önmagával és környezetével, könnyen téved deviáns utakra – sorolja Benda.
1948 és 1980 között a nők foglalkoztatása egymillió fővel bővült. 1990-ben a munkaképes nők 82 százaléka dolgozott, ami még a kontinens fejlett részének átlagát is meghaladta 20 százalékkal, elérve a lehetséges maximumot. Mindez úgy alakult ki, hogy az 1950-es évektől az édesanyák hathetes gyermekágyi segély után kénytelenek voltak munkába állni. Ekkor csírázott ki a bölcsődei hálózat, napos, hetes és hónapos (!) formában. A munkahelyek mellett kialakultak üzemi bölcsődék is, amelyekbe 4 óránként bejártak szoptatni az édesanyák.
„De vajon mit élhettek át azok a csecsemők, akiknek a legérzékenyebb korszakuk éppen az 1950 utáni szűk két évtizedre esett? Biztonságot? Együttérzést? Boldogságot? Saját nélkülözhetetlenségüket? Bizalmat? Vagy inkább félelmet, elhagyatottságot, csalódást, kitaszítottságot, magányt?” – sorjáznak Benda kérdései. Mint mondja, megfigyelések szerint azok a csecsemők, akik heti 20 óránál többet vannak távol édesanyjuktól, leggyakrabban bizonytalan kötődési mintát mutatnak. Kutatások azonban azt is mondják, hogy az elhanyagolt csecsemők útja sincs végérvényesen meghatározva, bár az övék nehezebb biztonságosan kötődő társaiknál. „Akinek sikerül bekerülnie egy folyamatosan támogató interaktív és szeretetteljes új csoportba, be tudja hozni lemaradását, és fel tudja dolgozni a traumáit” – ad reményt a szociológus.
A mai magyar iskola légköréről általánosságban igen rossz véleménnyel van Benda. Szerinte azok többségükben korlátozzák az élet legalapvetőbb megnyilvánulásait, így az önkéntes mozgást, a megszólalást, a véleménynyilvánítást, a társas együttérzés, a szolidaritás, a bizalom kifejezése pedig szinte tilos is. A kapcsolatok ápolása az iskolában már-már illegalitásba kényszerül, különösképpen tilosnak tűnik egymás védelmezése, bátorítása.
„Itt nem az egyes pedagógusok hiányosságairól szólunk, hanem a rendszer felépítéséről, annak működési folyamatairól, amelynek ők maguk is sokszor szenvedő alanyai. A tanárnak feladata annyi lett, hogy átadjon, elmondjon, számon kérjen, nem tehet mást, mint hogy az előírt célt az általa ismert eszközökkel megvalósítsa” – írja körül az „ördögi kört” Benda, pedig szerinte éppen a kapcsolatmenedzselés színterének kellene lennie az iskolának, hiszen az ezekhez szükséges, fejleszthető tulajdonságok lennének a párválasztás, az együttélés és a gyermekgondozás legfontosabb alappillérei. „Mondjuk ki, iskoláink többsége nem alkalmas arra, hogy lelki, fizikai, szociális értelemben, érzelmileg és lelkileg egészséges, tanulóképes, szeretetteljes társas kapcsolatokat építő, családbarát generációkat neveljen fel.”
És hogy mit kellene tenni? Benda így írja körül: társadalmunk bizalmának, kapcsolati kultúrájának, mentálhigiénés állapotának kellene szintet lépnie.
„Ahhoz, hogy országunk az egészséges, növekedő, sikeres és versenyképes nemzetek sorába kerülhessen, a családi, társadalmi és közösségi kapcsolatok tömeges újraépítésére van szükség. A gyermekvállalás ösztönzése szempontjából a fentiek alapján a gazdasági tényezőket fontos eszköznek tartjuk, azonban nem elégségesek ahhoz, hogy a trend megváltozását előidézzék.”
A válság szerinte lehetőség is, a rohamos népességfogyás és társadalmi értékvesztés okainak megértése, sokrétű, jövőbe látó kezelése nemcsak a demográfiai krízis megoldásában segítheti a nemzetet, hanem hozzájárulhat olyan akut problémák megoldásához, mint
Benda azt várja, hogy ha minden így marad, a huszonévesek csaknem kétharmada marad egyedül, folytatódik a kivándorlás, éveken belül települések százai néptelenednek el (ma is konkrét veszély 2000 települési iskola bezárása az oktatási rendszer fenntarthatatlannak látszó helyzete miatt), 100 éven belül 4 millió alá csökken hazánk népessége, természetessé válik a fizetős egészségügy és iskola, a nyugdíjkorhatár jelentősen emelkedik, ha nem, akkor a politikusok folyamatosan a nyugdíjasoknak kedvező intézkedésekbe fogják magukat belesodorni, ami nemcsak fenntarthatatlan rendszert idéz elő, de az erőforrásokat a fiatalok és a jövő elől is elveszi. Ő mégsem tekintene ebbe az irányba!
Szerinte a legfontosabb társadalomstratégiai célok az alábbiak:
