Egy évtizede még nehéz lett volna megmondani, vagyonuk halmozásán kívül mihez is kezdenek pénzükkel a magyar gazdagok. Mostanában azonban egyre bátrabban mutatják meg magukat, és mind szívesebben adakoznak közcélokra – mondta el lapunknak Kovách Imre, a Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudományi kutatóközpontjának tudományos tanácsadója. Csakhogy hazánkban még mindig gyerekcipőben jár az adományozás. Talán ez magyarázza a tartózkodást, amelyet körkérdésünk során tapasztaltunk: a Forbes magazin leggazdagabb magyarokat felsoroló listájának első öt helyezettje közül csak ketten vállalták nyíltan az általuk támogatott célokat.
Egyikük a közel 290 milliárd forintra becsült vagyonú Csányi Sándor, aki saját bevallása szerint az akciószerű adakozás helyett a hosszabb távra megalapozott, mérhető eredményt hozó jótékonyság mellett tette le a voksát, amikor 2005-ben létrehozta magánvagyonából a Csányi Alapítványt. A szervezetnek ma 2,7 milliárd forintos vagyona van, ennek kamataiból háromszáz tehetséges, de hátrányos helyzetű gyermeknek nyújt esélyt a felemelkedésre az Életút program keretében. Az OTP Bank elnök-vezérigazgatója egyben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat magyarországi alelnöke, az általa igazgatott bank pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik fő partnere, évi több tízmilliós felajánlással. Az OTP Fáy András Alapítvány több százmillió forintból támogatja elsősorban középiskolai diákok tízezreinek díjmentes pénzügyi képzését. Csányi Sándor magánszemélyként is jelentős összegekkel támogat jótékonysági szervezeteket – tudta meg lapunk.
A Forbes-listán második helyezett Gattyán György – aki a napokban nyert pert az Európai Bíróságon, miután több tízmilliárd forintra akarta megbüntetni a magyar adóhatóság – személyi jövedelemadójának 1 százalékát évek óta felajánlja a Nemzeti Tehetségprogramnak és az Országos Mentőszolgálatnak. Emellett cégcsoportja éves szinten körülbelül egymilliárd forinttal segíti a bajbajutottakat, miközben sportolókat, művészeket és tudósokat is támogat.
A toplista harmadik helyén álló Bige László – a Nitrogénművek tulajdonosaként ismertté vált üzletembernek 157,3 milliárd forintos vagyont tulajdonít a Forbes – mostanában teljesen elzárkózott a sajtótól, Demján Sándor és Széles Gábor vállalkozóktól pedig egyáltalán nem kaptunk választ. Az üzleti élettől lassan visszavonuló Demján Sándorról korábbi nyilatkozatai alapján tudni lehet, hogy vagyona 95 százalékát jótékony célokra kívánja hagyni, emellett több milliárd forintot költött az általa 2003-ban létrehozott Prima Primissima Alapítványra, amelyet 2013 óta Csányi Sándor és az OTP Bank gondoz. A Demján Sándor Alapítvány pedig elsősorban hátrányos helyzetű fiatalok tanulmányait támogatja.
Hogy a többi vagyonos ember miként jeleskedik a társadalmi felelősségvállalásban, arról nem sokat lehet tudni. – Valószínű, hogy valójában sokkal több gazdag ember jótékonykodik, mint ahányról a médiában hallunk – állítja Kojnok Valéria, a Magyar Adományozói Fórum kommunikációs menedzsere. Ők valószínűleg azért hallgatnak, mert tartanak a bírálatoktól, és nem akarják azt a látszatot kelteni, hogy kérkednek a jótetteikkel.
– A rendelkezésre álló kevés információból az is kitűnik, hogy vagyonosaink esetében változóban van az adakozás indíttatása – véli Kovách Imre. A 2010-es kormányváltás óta a gazdagok jótékonykodását egyre jobban átszövi a politika, illetve a politikai kapcsolatrendszer építésének szándéka. – A kormánnyal való jó viszony biztosításának egyik módja ugyanis az, ha mindinkább olyan célokat támogatnak – így például a felcsúti labdarúgó-akadémiát –, amelyek a politikusoknak is fontos megjelenési alkalmat jelentenek, illetve közvetve erősítik a fennálló rezsimet – véli a szociológus. – Ugyanakkor azt is látni kell, hogy nálunk még nem fejeződött be a nagy vagyonok felhalmozásának története, és a mi milliomosaink csak az átlagemberhez képest gazdagok, sehol sincsenek a közép-kelet-európai mágnásokhoz képest – teszi hozzá.
Miközben lehet azon vitatkozni, hogy a legfelső elit tagjai eleget és jól jótékonykodnak-e, a magyar lakosság adakozókedve stagnált a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint. Tavaly a teljes nonprofit szektor összes bevételeinek 2,1 százaléka (31,5 milliárd forintra) volt lakossági támogatás, ami egy kicsit kevesebb, mint a 2013-as 31,9 milliárdos érték. Lényegében szinten maradtak a vállalati-banki adományok – 66 milliárd helyett közel 65,5 milliárd –, arányuk 4,5 százalék volt. Tovább csökkent a bevételek 28,9 százalékát adó állami támogatások összege, az előző évi 436 milliárdról mintegy 426 milliárdra. Ugyanakkor közel 34 milliárdról 44 milliárdra nőtt a társasági adóból (tao) levonható összeg, amellyel a vállalkozások támogatják elsősorban az úgynevezett látványsportágakat.
Bőven van tehát még tér a hazai lakossági támogatások növelésére, de az utóbbi években egyre komolyabb elkötelezettség kezd kialakulni ezen a téren. – Civil partnereinktől is azt halljuk – teszi hozzá Kojnok Valéria –, hogy ma már hatékonyabban és eredményesebben tudják mozgósítani a lakosság azon részét, amely egyetért a céljaikkal. Azt is számításba kell venni, hogy adományozói kultúránkat alaposan visszavetette a II. világháborútól az 1989-ig terjedő időszak, lényegében a 90-es években éledt fel újra az adakozási kedv.
Egészen másként fest mindez az Egyesült Államokban, ahol a gazdagok – hatalmas vagyonuk és nagylelkűségük igazolására – már a XX. század eleje óta egyre jelentősebb összegeket fordítanak nemes célokra. De nemcsak ők, hanem az átlagember is; az amerikaiakat lényegében állandóan adakozásra nevelik, kiskoruktól kezdve. 2013-ban a karitatív adományok összege elérte a 335,17 milliárd dollárt, ami az amerikai GDP 3 százalékának megfelelő összeg. Nem kell azonban hanyatt esnünk, amikor azt halljuk, hogy Bill Gates, a Microsoft alapítója és Warren Buffet üzletember a vagyonuk felét akarják eladományozni még életükben, vagy a Facebook-alapító Mark Zuckerberg és felesége a Facebook-részvényeik 99 százalékát (nagyjából 45 milliárd dollárt) ajánlják fel az emberiség boldogulására. Először is Amerikában komoly adózási előnyökkel jár a jótékonyság, míg nálunk szinte semmivel. Másodszor épp a nagy amerikai technológiai cégekre jellemző, hogy hazájukban notórius adókerülők, több százmilliárd dollárt parkoltatnak különféle adóparadicsomokban. Így minimális összegekkel járulnak hozzá a nagy társadalmi rendszerek (egészségügy, oktatás) működtetéséhez. Felmerül a kérdés, hogyan hasznosul jobban a pénz: ha egy vállalat, illetve alapítója normálisan befizeti az adóit, vagy ha kitalálja, hogy egy társadalmi szinten nem feltétlenül jelentős ügyet finanszíroz?
