Maszkos, eszméletlen férfit tolnak a betegszállítók nővérek kíséretében a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán szerda délután. Szerencséje van, a profi csapat mindent megtesz azért, hogy életben tartsa, miközben a folyosó másik végében türelemmel várakoznak a páciensek, hogy a járóbeteg-ellátáson sorra kerüljenek egy-egy vizsgálatra, kontrollra. A klinikán a nyüzsgés ellenére is nyugodtnak tűnnek a nővérek – ami a mai viszonyok között, mikor tucatjával állnak fel az egészségügyi szakdolgozók és néznek más állás után, lesznek ingatlanügynökök vagy bébiszitterek, bizony ritka.
Az első emelet várójában Szabó Zoltán szívsebésznek, a klinika professzorának fotóját helyezték el, rajta fekete szalag. Néhány hete a betegségét rendületlen türelemmel viselő professzor még konzultált egy-egy beteg állapotáról, a klinika sorsáról. Ahogy az Egy magyar szívsebész a XX. századból című könyvében fogalmazott: „A szívsebészet számomra a szerelmet hozta első látásra”, és az a szerelem egy hosszú életen át kitartott.
– December 6-án egy olyan férfi távozott az élők sorából, aki mindenkinek példát mutathatna kitartásból, emberségből és szeretetből is – így jellemezte az elhunyt professzort a klinika igazgatója, Merkely Béla, aki 2011 óta vezeti az intézményt. – Szabó Zoltán a klinika bölcs atyja, aki minden beosztott véleményét meghallgatta, inspirálta a fiatalokat, menedzselte a klinikát, hogy az egyre korszerűbb és modernebb legyen, miközben a politikai viharok során védelmezte kollégáit, és szinte családjaként tekintett a klinika dolgozóira.
Merkely Béla – a Magyar Tudományos Akadémia doktora és a Semmelweis Egyetem klinikai rektorhelyettese – sikereit tulajdonképpen annak a hihetetlenül meghatározó élménynek köszönheti, mely pályája során végig inspirálta és segítette: az első hazai szívátültetés, amit akkor még rezidensként volt szerencséje élőben végignézni. A 128 perces műtétet 1992. január 3-án Szabó Zoltán végezte. Évekig készültek a beavatkozásra, óriási dolog volt a hazai gyógyászat történetében, hogy sikerült. A páciens, Schwartz Sándor – aki később az egyik gyermekét is a professzorról nevezte el – új szívvel élhetett tovább, az előző már nem dobogott volna sokáig. A műtétkor 28 éves férfi mára négy gyermek édesapja, korábban úgy nyilatkozott, különleges, nem megmagyarázható kapcsolat alakult ki közte és Szabó professzor között; ezt szerinte igazából csak az értheti meg, aki átélte azt, amit ők ketten. A kiszolgáltatott beteg szerepét, aki várja, hogy megmentsék az életét, és a szívsebészét, akinek milliónyi műszer között, feszülten figyelő tekintetek kereszttüzében kell véghezvinnie valami olyat, amit előtte még senki nem csinált Magyarországon. Schwartz Sándort mi is kerestük, de az ünnep közeledtével nem akart nyilatkozni, valószínűleg megviselte a professzor halála is. Ahogy arról egy korábbi interjúban beszélt, kicsit elege is lett a médiából. A műtét után ugyanis mindenki vele akart beszélni, áradtak a felkérések tévéktől, rádióktól, aztán egy idő után ez, amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt, és ő tulajdonképpen hálás is volt érte, hogy élheti a szürke hétköznapokat.