Maszkos, eszméletlen férfit tolnak a betegszállítók nővérek kíséretében a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán szerda délután. Szerencséje van, a profi csapat mindent megtesz azért, hogy életben tartsa, miközben a folyosó másik végében türelemmel várakoznak a páciensek, hogy a járóbeteg-ellátáson sorra kerüljenek egy-egy vizsgálatra, kontrollra. A klinikán a nyüzsgés ellenére is nyugodtnak tűnnek a nővérek – ami a mai viszonyok között, mikor tucatjával állnak fel az egészségügyi szakdolgozók és néznek más állás után, lesznek ingatlanügynökök vagy bébiszitterek, bizony ritka.
Az első emelet várójában Szabó Zoltán szívsebésznek, a klinika professzorának fotóját helyezték el, rajta fekete szalag. Néhány hete a betegségét rendületlen türelemmel viselő professzor még konzultált egy-egy beteg állapotáról, a klinika sorsáról. Ahogy az Egy magyar szívsebész a XX. századból című könyvében fogalmazott: „A szívsebészet számomra a szerelmet hozta első látásra”, és az a szerelem egy hosszú életen át kitartott.
– December 6-án egy olyan férfi távozott az élők sorából, aki mindenkinek példát mutathatna kitartásból, emberségből és szeretetből is – így jellemezte az elhunyt professzort a klinika igazgatója, Merkely Béla, aki 2011 óta vezeti az intézményt. – Szabó Zoltán a klinika bölcs atyja, aki minden beosztott véleményét meghallgatta, inspirálta a fiatalokat, menedzselte a klinikát, hogy az egyre korszerűbb és modernebb legyen, miközben a politikai viharok során védelmezte kollégáit, és szinte családjaként tekintett a klinika dolgozóira.
Merkely Béla – a Magyar Tudományos Akadémia doktora és a Semmelweis Egyetem klinikai rektorhelyettese – sikereit tulajdonképpen annak a hihetetlenül meghatározó élménynek köszönheti, mely pályája során végig inspirálta és segítette: az első hazai szívátültetés, amit akkor még rezidensként volt szerencséje élőben végignézni. A 128 perces műtétet 1992. január 3-án Szabó Zoltán végezte. Évekig készültek a beavatkozásra, óriási dolog volt a hazai gyógyászat történetében, hogy sikerült. A páciens, Schwartz Sándor – aki később az egyik gyermekét is a professzorról nevezte el – új szívvel élhetett tovább, az előző már nem dobogott volna sokáig. A műtétkor 28 éves férfi mára négy gyermek édesapja, korábban úgy nyilatkozott, különleges, nem megmagyarázható kapcsolat alakult ki közte és Szabó professzor között; ezt szerinte igazából csak az értheti meg, aki átélte azt, amit ők ketten. A kiszolgáltatott beteg szerepét, aki várja, hogy megmentsék az életét, és a szívsebészét, akinek milliónyi műszer között, feszülten figyelő tekintetek kereszttüzében kell véghezvinnie valami olyat, amit előtte még senki nem csinált Magyarországon. Schwartz Sándort mi is kerestük, de az ünnep közeledtével nem akart nyilatkozni, valószínűleg megviselte a professzor halála is. Ahogy arról egy korábbi interjúban beszélt, kicsit elege is lett a médiából. A műtét után ugyanis mindenki vele akart beszélni, áradtak a felkérések tévéktől, rádióktól, aztán egy idő után ez, amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt, és ő tulajdonképpen hálás is volt érte, hogy élheti a szürke hétköznapokat.
A 24 év alatt, ami eltelt az első szívátültetés óta, a Városmajorban már 356 ilyen beavatkozást végeztek. Ahogy arról Merkely Béla beszámolt, Európában itt van a harmadik legnagyobb transzplantációs centrum, a klinika előkelő helyen szerepel mindenhol. Nem is csoda, Szabó professzor egy életen át azért dolgozott, hogy ennyire sikeressé és szerethetővé tegye az intézményt. Az első eredményes átültetés után a karizmatikus szívsebész szomorúan bár, de büszkén, 64 éves korában nyugdíjba vonult, ám továbbra sem vált el a Városmajortól, még évtizedeken át bejárt a műtétekre, konzultált a betegek állapotáról. Szaktudásával és leleményes megoldásaival ösztönözte a következő nemzedéket.
– Biztosan lehetett számítani arra, hogy már reggel háromnegyed 6-kor ott találjuk az irodájában – mondta Merkely Béla. – Az ajtót félig nyitva hagyta, hogy ha valaki tanácsért fordulna hozzá, az ne rettenjen meg a csukott faajtó látványától. Mindenkire nyitott volt, és örömmel konzultált a legegyszerűbb és a legbonyolultabb esetekről is. Hajnalban a vizit után átolvasta a napi sajtót, és várta, hogy a kollégák beérkezzenek, és beinduljon az élet. Este ő volt a legutolsó távozó. Ezt a rutint később sem adta fel, emeritus professzorként is bent töltötte a délelőttöket, és csak onnan ment unokázni.
Szabó Zoltán betegségére másfél évvel ezelőtt derült fény, és bár nem a Városmajor profilja, a kezeléseket, ha csak lehetett, ott végezték, az utolsó születésnapját is ott tartotta, és végül Szent Miklós napján hagyta el szeretteit.
– Nehéz nélküle elképzelni ezt a helyet, szinte az otthona volt, hiszen Kudász József professzor tanítványaként 1955 óta foglalkozott szívsebészettel. 1957 óta itt dolgozott, sőt, egy ideig itt is lakott a feleségével éppen azért, hogy állandóan elérhető legyen. 1981-től 11 éven át volt a klinika igazgatója, 1979 és 1985 között pedig a Semmelweis Orvostudományi Egyetem orvoskari dékánja – emlékezett a jelenlegi klinikavezető.
Az aranykor Merkely Béla szerint akkor volt, mikor célként kitűzték az első szívátültetést, hiszen az egy óriási dolog volt akkoriban, a professzor pedig nagyon kreatívan állt a témához, mindig meg akarta oldani a technikai nehézségeket, és azon volt, hogy beszerezze a legújabb eszközöket, amikhez akkoriban még igen nehéz volt hozzáférni.
– A vasfüggönyt átugrani nem volt könnyű, éppen ezért nagyon sok innovációt köszönhetünk neki, volt, hogy önmaga készített egy pészmékert. A viszonyok akkor nem voltak optimálisak, 3-4 évig kellett készülni az átültetésre. Teljes titokban zajlott a beavatkozás, nagy feszültség és idegesség volt – emlékezett vissza az igazgató.
Arra is kitért, Szabó professzor az ő számára amolyan mentor volt, aki elindította a pályán, és együtt is dolgoztak. Szinte mindennap beszéltek, még az utolsó hetekben is. – Sokszor a viziteknél nem is szólalt meg, csak támogatóan hallgatott, és csak akkor mondta el, mit gondol, ha tanácsot kértek tőle. Nagyon tetszett neki a műszívprojekt, amivel életveszélyes helyzetben megmenthető a beteg. Egyébként olyan mesterséges szív, tulajdonképpen pumpa is van, ami akár hónapokig működik, és támogatja a keringést. Sőt, még végleges kezelésként is alkalmazható. 2012 szeptemberében volt az első olyan beültetés a klinikán, amikor a beteg végleges műszívet kapott, és azóta is jól van. Az akkori csapatot én vezettem, két évet készültünk erre a beavatkozásra, és felemelő érzés volt, mikor láttuk, hogy működik. A beteg egyébként azóta is minden karácsonykor küld levelet – mondta Merkely Béla.
A műszív mellett idén hajtották végre az első dobogó szíven végzett katéteres műtétet is, melyet szintén Merkely Béla végzett. Magyarországon a leggyakoribb szívbillentyű-betegség a billentyű záródási zavara, amikor a vér visszaszivárog a szív másik üregébe. Az ilyen panaszokkal küzdő betegeken segít ez a beavatkozás. Elsőként egy 69 és egy 73 éves beteg esett át a műtéten, mindketten jól vannak, négy nappal később el is hagyhatták a klinikát. Az új beavatkozást egy speciális, katéteres úton szívbe juttatható csipesszel hajtották végre. A módszer lényege, hogy a billentyű vitorláinak záródását ezzel a különleges eszközzel lehet elvégezni.
– Ez elsősorban azoknak a betegeknek jelentheti az egyetlen érdemi kezelést, akiknél a nyitott szívműtét, azaz a billentyűplasztika vagy a billentyűcsere túlságosan kockázatos volna – mondta Merkely Béla. A dobogó szíven végrehajtott műtét a legnehezebb kardiológiai katéteres beavatkozások közé tartozik. Az ilyen eljárás a magyar betegek számára eddig csak egyedi méltányosság alapján, Németországban volt elérhető. Egy beavatkozás mintegy 18 millió forintba került az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak, ugyanez a műtét Magyarországon ennek az összegnek a fele.
– Nagyon jó volt, hogy a műtét előtt még tudtam beszélni az akkor már a kórházban fekvő Szabó Zoltánnal, és a beavatkozás után is elmeséltem neki, mi hogyan zajlott. Ez volt az utolsó ilyen konzultációnk, de emlékszem, ő is mennyire boldog volt, hogy sikerült ez az egyébként rettentően nehéz műtét – idézte fel a történetet a rektorhelyettes. Arra is kitért, a professzornak halála előtt még az új, hibrid műtőt is alkalma volt megnézni. Ez azért különleges, mert a szívsebészetet, az érsebészetet és a kardiológiát is összeköti, a sebészek együtt tudnak dolgozni éppen azért, hogy minimális legyen a beteg műtéti megterhelése. Ez a technológia hazánkban csak a Városmajorban érhető el, és a műtőt Szabó Zoltánról nevezték el.
– Vele egy olyan nagyszerű orvos távozott, aki meghatározta a hazai szívsebészetet – mondta az igazgató.
Így emlékezett lapunknak a budapesti Tóth Lajos is, aki nyolc éve a klinika betege, s mint mondta, sokat találkozott a professzorral. Az idős férfi nemrégiben kapott új szívet, zöld kórházi köpenyben és sapkában, arca előtt maszkkal szabad csak járkálnia a klinika területén, nyakán vélhetőleg vágásokat takaró tapaszok húzódnak. Meghatódva mesélt újjászületéséről, a napról, mikor megcsörrent az a bizonyos telefon, amire minden transzplantációra váró beteg remegő gyomorral vár.
– November 18. már a harmadik születésnapom, a második az infarktusom időpontjában volt. Nem is tudtam, mihez kapjak, amikor megszólalt a mobil. Igyekeztem testileg és lelkileg is felkészíteni magamat a műtétre, amihez azért nagy szerencse is kellett, hiszen nem mindenkinek sikerül megfelelő szívet találni. Nem vártam túl sokat a szervre, mert elég gyorsan romlott az állapotom, így előrekerültem a transzplantációs listán – mesélte el történetét Tóth Lajos.
Kérdeztem, mikor mehet haza a családjához, s boldogan mondta, hogy a karácsonyt már otthon töltheti két fiával és feleségével, és ez az új szív tulajdonképpen a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphat. Nem tudhatja, kitől érkezett a szív, de üzeni: köszöni!
