Cserbenhagyták a Segítő Jobbot

Működésének közel két évtizede alatt az alapítvány több tízezer határon túli magyar életét mentette meg.

Öt magánszemély alapította 1990 decemberében a Segítő Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítványt – a magyar kórházakban egyre több határon túli magyar beteg jelent meg, és felmerült annak a szükségessége, hogy szakmai alapon eldöntsék: kik azok a valódi rászorulók, akiken otthon nem tudnak segíteni, ezért mindenképpen indokolt az anyaországi gyógykezelés. A Kalmár László vezette civil szervezet professzionális hálózatot épített ki a határon túli magyarlakta területeken: pontosan tudták, melyik kórházban milyen technikai és személyi feltételekkel rendelkeznek, és milyen eseteket tudnak a helyszínen megbízható minőségben megoldani.

A rendszer működéséről a Vasárnap című erdélyi katolikus hetilapban nyilatkozott évekkel ezelőtt az akkor még Szatmárnémetiben praktizáló Filipp György családorvos. A Segítő Jobb helyi szakembereinek feladata az volt, hogy tisztázzák: a tőlük segítséget kérőn tudnak-e segíteni az országban, megvannak-e a gyógyításhoz a helyi feltételek. Ehhez pontos és naprakész ismeretekkel rendelkeztek az illető ország klinikai központjainak technikai állapotáról és szakorvosainak képességeiről. Amennyiben az eset súlyossága indokolta, felvették a kapcsolatot a három anyaországi diszpécserközponttal (ezek Budapesten, Szegeden és Debrecenben működtek), és előjegyezték a beteget a magyarországi beavatkozásra.

A számlát a budapesti Segítő Jobb állta – erre a kilencvenes évek közepétől költségvetési támogatást kaptak a magyar államtól.

– Kalmár László sok esetben jobban ismerte a hazai magyar és román szakembereket, mint mi – fogalmazott az interjúban Filipp György.

A budapesti alapítvány vezetője minden év végén összesítést készített a hozzájuk forduló betegekről, így pontos kórképet kapott a kárpát-medencei magyarságot leginkább sújtó betegségekről és az egészségügyi tendenciákról. Emellett képezték a helyi orvosokat, eszközöket adtak nekik, így a működésük tizenhatodik évében már arról számolhattak be, hogy addig közel nyolcvanezer (!) beteget láttak el, az orvosi beavatkozásokra 3,8 milliárd forintot fizettek ki, és a határon túli egészségügyi intézmények részére adott gyógyszer- és orvosifelszerelés-támogatás meghaladta a hétszázmillió forintot. Közben folyt a szakmai munka: a Korszerű diagnosztika és terápia című kéthetes kurzusra évente átlagosan ötven határon túli orvost fogadtak Romániából, Kárpátaljáról, Szlovákiából, Jugoszláviából és Horvátországból.

Kezdeményezésükre román– magyar orvosszakmai szervezet alakult, ennek eredményeképpen 2001-ben Temesváron végrehajtották az első önálló román gyermekcsontvelő-átültetést – addig minden ilyen esetet külföldön kellett kezelni. Nagyváradon a váradi püspökség egykori kórházépületében (amelyet a katolikusok visszakaptak az államtól) létrehoztak egy szemklinikát, ahol Magyarországról átutazó orvosok dolgoznak, olyan műtéteket elvégezve, amelyeket mások egyáltalán nem csinálnak Romániában.

A 2000-es évek közepére a Segítő Jobb ismertsége óriási lett a határon túli magyarok körében: egy szociológiai felmérés szerint ők voltak a legismertebb anyaországi alapítvány, hiszen minden második ember hallott róluk. Nem túlzás azt mondani, hogy a határon túli magyarok között nincs olyan rokoni vagy baráti közösség, ahol ne lenne legalább egy ember, akinek támogatták az anyaországi kórházi ellátását, nem ritkán az életét mentve meg ezzel.

A költségvetési támogatás is beállt egy megszokott szintre: jobb években – például az első polgári kormány idején – akár háromszázmilliót is kaphattak, máskor pedig kétszázat. Ebből kellett fenntartani a hálózatot (a diszpécserközpontok személyzetével és a határon túli előszűrést végző szakemberekkel), és ebből fizették a kórházi számlákat. A háromszázmillió forint egyébként évente ötezer eset, köztük ezer fekvőbeteg ellátására volt elegendő.

A rendszer a Medgyessy-, majd az első Gyurcsány-kormány kormány idején is zökkenőmentesen működött, egészen addig, míg az egészségügyi tárcára rá nem tette a kezét az SZDSZ. Molnár Lajos minisztersége idén még csak morgolódásokat lehetett hallani arról, hogy a Segítő Jobb vezetésében „túl sok a pap” – a civil szervezet ugyanis a politikusok helyett jobban bízott a lelkészekben, és a kuratórium tiszteletbeli tagjává választotta a történelmi egyházak anyaországi és határon túli vezetőit, többek közt Erdő Péter bíboros-prímást, Tempfli József katolikus, Hegedűs Lóránt református és Harmati Béla evangélikus püspököket, valamint Schweitzer József főrabbit.

A vég az SZDSZ-es Horváth Ágnes egészségügyi miniszter ideje alatt jött el: a költségvetésben elkülönítettek ugyan számukra a 2007-es esztendőre is kétszázmillió forintot, de ez az összeg soha nem érkezett meg a számlájukra – ebből az OEP-kapott meg máig ismeretlen okból és rendeltetéssel 68 millió forintot.

Ráadásul a miniszter a betegkiválasztásban is megkerülte az alapítványt: az 59/2007/s számú rendelet értelmében létrehoztak egy értékelőbizottságot, amely dönteni volt hivatott (egyébként megfelelő helyismeret híján), hogy az adott eset ellátható-e Magyarországon. Mivel a bizottságnak hatvan nap állt a rendelkezésére a döntés meghozatalához, ezzel gyakorlatilag halálra ítélték a sürgősségi beavatkozásra szoruló betegeket. Ha például egy újszülöttnél súlyos szívrendellenességet diagnosztizáltak, a gyerek meghalt, mire a minisztérium döntött, ugyanis a környező országok többségében nem tudtak elvégezni egy ilyen típusú beavatkozást. Mivel a Segítő Jobb akkor abban a tudatban fogadta a betegeket, hogy a költségvetésben rendelkezésre áll a pénz, nagyon hamar százmilliót meghaladó tartozást halmoztak fel a kórházaknál.

Nem tudták fizetni a saját munkatársaik utáni adókat és járulékokat sem, ezért 2008 szeptemberében beperelték a Miniszterelnöki Hivatalt, valamint az Egészségügyi Minisztériumot.

A helyzetet bonyolítja, hogy a második Gyurcsány-kormány idején a kórházak irányába fennálló tartozás egy részét – a Segítő Jobb megkerülésével – átutalták a kórházaknak, de az alapítvány máig nem tudja, hogy mennyit és kinek fizettek ki, így könyvelésében még a teljes adósság szerepel.

Látva a gazdasági nehézségeket, a civil szervezet elkezdte leépíteni az apparátusát, de amíg ez sikerült, addig jelentős adó- és járuléktartozás halmozódott fel, emiatt az akkori adóhatóság felszámolási eljárást indított ellenük.

2010-ben a második polgári kormány érkeztével a Segítő Jobb vezetőit többször megnyugtatták felelős politikusok, hogy peren kívüli megegyezés lesz, hiszen a korábban jól működő szervezet a Gyurcsány-kormány áldozata, és a határon túli magyarok segítése kiemelt prioritása a polgári kormánynak.

Ráadásul nem túlzás azt mondani: alig akad olyan felelős anyaországi vagy határon túli politikus, aki ne protezsálta volna be valakijét (vadászbarátjának fiát, távoli rokonát, kedves határon túli ismerősét) a Segítő Jobbon keresztül történő anyaországi kórházi ellátásra. Ennek ellenére megegyezés máig nem született: úgy tűnik, egy idő után a kormánypártok politikusai is megsértődtek és presztízskérdést csinálnak abból, hogy egy civil szervezetnek nem lehet igaza az állammal szemben.

Időközben a Segítő Jobb első fokon elveszítette a már említett Miniszterelnöki Hivatal, valamint az Egészségügyi Minisztérium ellen 2008-ban indított pert, azonban a másodfokú eljárásban hatályon kívül helyezték az ítéletet és az elsőfokú bíróságot új eljárásra kötelezték. Néhány napja – hét év után – újra ítéletet hirdettek első fokon. Mivel a bíróság szerint a Segítő Jobbnak nem volt írásos szerződése az állammal, a keresetük jogtalan. Ez a vesztes fél ügyvédei szerint hibás érvelés: a vitás évet megelőzően az volt a gyakorlat, hogy év közben vagy akár év végén született meg a szerződés a tárgyévi támogatásról, de addig is az állam elvárta tőlük, hogy fogadják a betegeket.

A civil szervezet nem hagyja annyiban, ügyvédeik fogalmazzák a fellebbezést, és ha itthon nem adnak nekik igazat, eltökéltek arra, hogy akár a strasbourgi bíróság elé vigyék az ügyet.

A Segítő Jobb vezetői ennek ellenére bíznak a megegyezésben, és emiatt nem akartak lapunknak nyilatkozni. Úgy tudjuk: kevesebb, mint hatvanmillió forintba kerülne a peren kívüli egyezség a kormánynak. Ez nem tűnik eget verő összegnek, ráadásul, ha hagyják bedőlni az alapítványt, két évtizedes szakmai tapasztalat és egy jól kiépített rendszer megy veszendőbe. Arról nem is beszélve, hogy most nincs, aki egyengetné a határon túli magyarok útját az anyaországi kórházakba, így magyar állampolgársággal is rendelkező betegek százai halhatnak meg amiatt, hogy nem jutnak megfelelő orvosi ellátáshoz. Ez most sem kerülne többe évi két-háromszáz millió forintnál, ráadásul ez akár pénzt is hozhatna a forráshiányos magyar egészségügynek, hiszen például a román egészségbiztosító egy friss törvény értelmében elméletileg kifizeti azon romániai biztosítottak külföldi kórházi számláit, akiket otthon nem tudnak megfelelően ellátni.

Úgy tudjuk, a Segítő Jobb budapesti telefonja ma is folyamatosan csörög: súlyosan beteg kárpátaljai, délvidéki magyarok érdeklődnek, hogyan kerülhetnének be anyaországi kórházakba gyógykezelésre.

Jelenleg azt a választ kapják, hogy sehogy.