Talán a csepergő eső, talán a ma már mindenki zsebében ott lévő internet okozta, de igen szordínósra sikeredett a 2016-os ponthatárváró buli a lágymányosi „egyetemváros” körülkerített füves placcán. Tény és való, az égiek kicsit fellocsolták a helyszínt egy órával az este 8-as kezdés előtt, és ma egy ilyen partira javarészt a biztosra menők látogatnak ki, így a dráma elmarad, a vigasztalásban, bánatban vagy éppen örömben egymásra találó fiúk és lányok helyett maradnak a Facebook-posztok, jobb esetben pár telefonhívás és a gyors távozás.
No de haladjunk szép sorjában. A kezdés előtt fél órával érkeztünk az ingyenbulira beléptető karszalagért, az átvizsgálás pedig majdhogynem szigorúbb volt, mint amivel a magyar labdarúgó-válogatott Eb-mérkőzései során a szurkolók találkozhattak – ismert, gyakorlatilag a hátizsákba sem néztek bele az Olympique de Marseille stadionjánál posztoló biztonsági őrök, volt olyan kapu, ahol a belépőjegyet sem ellenőrizték.
A szpíkerduó az ilyen helyzetekben már nagy tapasztalatot szerzett Animal Cannibals Qka MC-je és Ricsipíje volt, akik besegítve a KSH-nak – de az újságíróknak mindenképpen – olyan kérdésekkel bombázták a megjelent potenciális gólyákat, mint hogy ki megy egyetemre (sok kéz föl), ki főiskolára (kevés kéz föl), hány embernek vett apu-anyu lakást a felsőoktatásba lépés ürügyén (kevés kéz föl), ki költözik nagy létszámú albérletbe (közepesen sok kéz föl), ki kollégiumba (sok kéz föl).
A rögtönzött közvélemény-kutatást meg-megszakították újabb slágerek – Van valami a levegőben, Nyári gyerekek – és régebbiek – Tedd fel a kezedet –, de a talán legélesebb agyú korosztályon, tehát a kevéssel 20 év alattiakon ilyesfajta „irodalmi tartalmak” egyáltalán nem fogtak ki ezen az estén.
8-kor kezdtek peregni a ponthatárok, mi pedig élesítettük a diktafont, rögtön oda is léptünk a Salgótarjánból érkezett Krisztiánhoz, akit barátnője két gratuláló csókja (egyiket ki is posztolták a Pont Ott Party nyilvános Facebook-oldalán) között sikerült megszólaltatnunk – a Balatoni láz című slágerköltemény taktusai alatt.
– A BME-re jelentkeztem mérnök-informatikusnak, 396 pontom volt, 26-tal több, mint kellett. Gimnazistaként úgy gondoltam, hogy reál vénájúként ezen a szakon lesz esélyem, hogy később álláshoz jussak – fogalmaz a fülbevalós srác, aki saját bevallása szerint magával az informatikával hadilábon áll.
Gabriella budapesti és a Károlira jutott be anglisztikára, méghozzá könnyebben, mint gondolta, hiszen tavaly óta itt csökkent a ponthatár. Az idei limitnél 10-zel volt több pontja úgy, hogy mindössze angolból tett emelt szintű érettségit. Nem tudni, mennyire ritka az ő esete, de azt állítja, mindössze a nyelvvizsgának megfelelő megmérettetés előtti két hétben kellett külön nyelvtanár segítségét igénybe vennie, az Arany János Gimnáziumban jól felkészítették.
A táblán ekkor a Debreceni Egyetem pontjai peregtek, a színpadi dj pedig ennek megfelelően a város nevezetességei között számon tartott Tankcsapda zenekar egyik slágerét dobta fel. Közben folyamatosan kerestünk olyan megszólalót, aki a nyilvánosság előtt is vállalja sikertelenségét, és sokáig úgy is tűnt, hogy ez a küldetés „Highway to Hell” (Országút a pokolba – AC/DC együttes) lesz, nem jár sikerrel. Ám ekkor felfigyeltünk egy magányosan táncikáló apró leányra, akinek keresztnevét a magnófelvétel többszöri visszahallgatása után sem sikerült kibogoznunk, a lényeg róla azonban az, hogy nem szomorkodik azon, hogy a MOME kapuin nem nyert bebocsátást, hisz az A-terv nem is az volt; hamarosan távozik az országból, és Madridban folytatja vidám kis életét.
Tamás volt még, aki a feszült várakozás pillanataiban botlott kíváncsiskodó jegyzetfüzetünkbe a színpad közelében, ő műszaki menedzser lesz, ha diplomát szerez, 5 ponttal szerzett többet, mint az a szám, amit a táblán látott (347), de az MNO-nak jelezte, csak annak fog hinni, amit az este során telefonon hivatalos értesítésben megkap. Talán neki is új volt az infó, hogy a táblánál és az SMS-nél is gyorsabb lenne, ha megkér bárkit, csekkolja le a ponthatárát a Felvi.hu-n. De fogjuk rá: az este legizgalmasabb forgatókönyvét választotta.
Mire vége lett a Deniz zenekar beállásának, az egy-kétezer fős tömegecske három számjegyűre olvadt, igaz, ekkor már egy kiadósnak induló záporon is átestek a megjelentek.
Kihasználva az üresjáratot körbejártunk az intézményeket bemutató sátrak között: ügyesen csábítgatták némi bandázásra a leendő gólyákat az ELTE és a BGE standjánál is – előbbi „egyetemista nyugágyakat” is kirakott a placcra, talán érzékeltetve, hogy mit ajánlanak a következő 3-5 évre... –, de az erasmusos vagy a diákhiteles sarokban hosszú percekig egyetlen érdeklődőt sem láttunk, annál inkább az Expressz Akadémia munkatársát, aki egyetemre bejutottakra vadászott, nekik kínált hasznosnak tűnő vizsgaidőszaki lehetőségeket.
A sör mindeközben jól fogyott, így a végtelen számú mobilvécét is rendesen terhelték az ifjak a nem túl nagy létszám ellenére, és a csocsóasztalnál is egymást váltották a duók. Jártunkban-keltünkben egy kis kupaktanácsba is belekagylóztunk, ahol azzal riogatták egymást a jövő magyar értelmiségijei, hogy az „államira felvetteket jól megszívatják idén, hisz aki nem teljesít, megy át fizetősre”.
Nem akartunk úgy távozni, hogy ne lássunk drámát. A színpad előtti egyik sötét zugban pillantottuk meg a pityergő Zsófit, aki miután kicsit összeszedte magát és kommunikált telefonon szeretteivel, nem utasította vissza már-már tolakodó közeledésünket.
– Igazából felvettek, csak még kicsit sokkos állapotban vagyok. Abáról jöttem az Attila Király Gimnáziumból, és hatalmas meglepetésemre fölvettek a Budapesti Metropolitan Egyetem turizmus és vendéglátás szakjára. 50 ponttal szereztem többet, mint ami a határ volt, pedig nagyon féltem, mert előzetesen azt mondták, hogy akár 30-cal is emelkedhet a határ a tavalyihoz képest. Szerencsére nem így történt.
Zsófi nem tudja, hogy leginkább min múlt, hogy felvették, de titkon azért készülődött valamire, hiszen július eleje óta nővérével albérletben lakik a fővárosban.
