Orvoselvándorlás: kik maradnak és miért?

Elhivatott szentek, optimisták, túlórázók és fusizók – valamint a hálapénzvadászok.

Az elvándorlás hatásai a homokórává torzult orvosi korfán látszanak a legjobban: a középgeneráció eltűnt, a kevésbé mobilis – vagyis jobban beágyazott – idősek mellett jellemzően a rezidensek, illetve a szakorvosi vizsga előtt állók maradtak itthon – ezt már Sipka Balázs, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke mondta nekünk.

Olyan is van, aki nem tud megfelelni a kinti körülményeknek – mondta Hegedűs Zsolt, a Reszasz (Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete) alelnöke: akár meg is próbálta, de mégis hazajött, mert például a párjának nem sikerült elhelyezkednie. Vagy – főként az idősebbeknél, de korántsem csak náluk – a nyelvtudással akadtak gondok, esetleg a másfajta szakmai elvárásokhoz, kihívásokhoz nem tudott vagy nem akart alkalmazkodni.

Ami a fiatalokat illeti, ők a különféle rezidensösztöndíjakkal és az ügyeletekkel az egyébként igen alacsony alapbért 200-300 ezer forintra fel tudják tornászni, ami azért sokakat maradásra bír. A szakorvosi vizsga önmagában is elég nehéz, hát még ha idegen nyelven is kell letenni, így sokan ez utánra időzítik fejben a kiköltözést. Egy korábbi felmérés szerint leginkább a család, a barátok és a hazaszeretet miatt maradnak itthon sokan. Nagyon nagy részükre igaz, hogy azért mentek orvosnak, mert Magyarországon szeretnének gyógyítani – sorolta Sipka.

Nem szeretünk erről beszélni, de annyira nincs rossz dolgunk, nem kell annyit dolgoznunk, mint külföldön, és az ösztöndíjjal egész korrekt pénzt kapunk – vallotta be egy rezidens forrásunk. Ez olykor bérfeszültséget is szül, hiszen sokszor a rezidensek így jobban keresnek, mint akár régóta praktizáló szakorvosok.

Hegedűs Zsolt, a Reszasz (Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete) alelnöke egy öszvérmegoldásról is beszélt, ami főleg a fiatalok körében népszerű: ők havonta egy-egy hétre szállingóznak ki Nyugatra, a többi időt itthon dolgozzák le. Így pedig lesz egy értékelhetőbb jövedelmük, ezáltal nem szorulnak rá a hálapénz elfogadására, és szakmailag valamelyest függetleníthetik magukat a feudalista rendszer kötöttségeitől.

A későbbiekben is többféle mód kínálkozik az orvosoknak a jövedelemkiegészítésre: nagyon sok energiabefektetéssel, ha elég komoly neve van már a szakterületén, konferenciákra hívhatják előadni, illetve például gyógyszercégek kérhetik fel szakértői munkákra. Forrásaink szerint ez viszonylag ritka, és tényleg valós, nemzetközileg is elismert kutatómunkával lehet csak bekerülni ebbe a szűk körbe.

Ennél sokkal jellemzőbb a magánpraxis vállalása – általában azonban ilyenkor sem szakadnak el teljesen az állami fenntartású munkahelyüktől az orvosok. Egyrészt azért, mert a magánegészségügy még eléggé gyerekcipőben jár Magyarországon, nincsenek igazi magánkórházak, így inkább csak részfeladatokat tudnak ellátni az orvosok. (Sokszor előfordul például, hogy magánrendelésen diagnosztizálnak, majd állami kórházban kezelnek.) Másrészt pedig azért, mert a magánrendelésre sem maguktól jönnek a betegek: szívós munkával ki kell építeni a praxist, erre pedig csak akkor van lehetőség, ha az ember jó pár évet forgott már az állami ellátásban, és a betegek megismerték, ajánlják egymásnak. Eleve évekbe telik az is, mire egy kezdő szakorvos a 200 ezer forintos nettójából, akár többedmagával, fel tud szerelni mondjuk egy vastagbél- és gyomortükrözésre alkalmas magánrendelőt.

Erről egy operatív szakmában dolgozó, magánpraxist is vezető idősebb főorvos elmondta: az engedélyek beszerzésével és a lakásrendelő felszerelésével együtt az ő szakmájában öt-nyolc évbe is telik, mire megtérül a magánozás. Mindenesetre ő és kollégái három lábon állnak: sokan teljes, mások félállásban dolgoznak állami intézményben, rengeteget ügyelnek, és emellett futtatják a saját rendelést. „Így is legfeljebb a kétharmadát lehet megkeresni a nyugati béreknek, még az árszínvonal-különbséggel együtt sem gondolom, hogy elérnénk az ottani életszínvonalat” – értékelte a helyzetet.

Ami a fő gond ezekkel a lakásrendelőkkel, hogy nincsenek szabályozva, nem igazán transzparensek, sok átjáró, átfedés lehetséges az állami és magánellátás között, amit egyes orvosok ki is tudnak használni – mondta el Hegedűs.

Aztán ott van még a hálapénz is, de ez is csak bizonyos szakmákat érint – egy patológus nyilván nem számíthat rá, de a baleseti sebészeten vagy a belgyógyászaton sincsenek eleresztve vele az orvosok, már akik elfogadják. Az ebből a szempontból legmenőbb szakterületek inkább a pénzesebb pácienseket vonzó nőgyógyászat, urológia vagy például a kardiológia, itt valóban több millió forintos nettó jövedelmek érhetők el.

Sipka – bár ő hangsúlyozta, hogy nem fogad el paraszolvenciát – a sebészet tekintetében úgy számolt, hogy a szakorvosi vizsgára lehet esetleg felépíteni olyan praxist, hogy a rezidenseknél említett 300 ezer forintos szintet elérhesse az ember a hálapénzek segítségével. Bár a sebészet messze nem a legjobban fizető terület, és erős a verseny is, de az idő a hálapénzt elfogadó orvosnak dolgozik: egy húszéves praxisban már az állami pénz többszörösét is meg lehet keresni így, ahogy a magánrendeléseken is. A rezidensszövetség elnöke megemlítette: jelenleg azt sem tudjuk, mennyi hálapénz forog a rendszerben, néhánytól egész hatvanmilliárd forintig repkednek a számok.

Ami az anyagi részt illeti, Hegedűs szerint az elvándoroltak hazacsábításához elegendő lenne a kint megkapott bérük felét-harmadát odaadni fizetésként. Már ha a rendszer tiszta, átlátható és a jelenlegi feudális kiskirályi attitűdtől is mentes lehetne – de ehhez az egész társadalmi szemlélet radikális megváltoztatása szükséges.

Ehhez pedig le kell tenni egy a betegbiztonságra és a minőségi betegellátásra fókuszáló transzparens rendszer alapjait, jelentősen meg kell emelni az egészségügyi dolgozók bérét (a Reszasz a rezidenseknek 300, a szakorvosoknak 500, a főorvosoknak 700 ezer forintos nettót tartana reálisnak), és minél előbb, radikális lépéssel meg kell szüntetni a hálapénzt is.