Mentsetek meg minket, mielőtt itt halunk meg!

Tizenegy menekültet fogadott be a körmendi plébános. Meglátogattuk őket a templom melletti közösségi házban.

Keresztény vallású férfiak levele a körmendi menekülttáborból: „Kérjük, hogy hallgassanak meg minket. Migránsok vagyunk Magyarországon, és a magyar kormány azzal akar büntetni minket, hogy a kényelmes táborokból, ahol eddig voltunk, átvisz egy sátorba a tél közepén. Most is, ahogy írok nektek, majd meghalunk a hidegtől. Miközben a mi kontinensünkön, Afrikában tél nem létezik. Kérlek, gyertek ide, mentsetek meg minket, mielőtt itt halunk meg. Nagyon örülnénk, ha alázatos kérésünk meghallgatásra találna. Köszönjük, az Úr áldjon meg titeket, és jutalmazzon meg százszorosan, ámen.”

*

Hogy a körmendi tábornak valóban erős büntető jellege van, arról személyesen is meggyőződhetünk, elegendő átlesni a drótkerítésen. A rendőr-szakközépiskola melletti gondozatlan terület rozsdásodó kapuja nyitva, hosszabb úton haladhatunk befelé.

Észrevesznek. Messziről csupán annyit látni, hogy egy rendőr felénk fordulva beterpeszt. Elriasztásnak szánt testmozdulat, amolyan tapintatos támadóállás, amelyben inkább kérés van, mint parancs: gyerekek, be ne gyertek ide azzal a hatalmas fotóaparáttal! Persze továbbindulunk feléjük. Nem is rendőrök, két biztonsági őr néz ránk. Apelláta azonban nincs. – Ez rendőrségi terület, ide tilos a bemenetel! Vagy mutassák az engedélyt – mondják. Húzzuk az időt. A háttérben feltűnnek a megereszkedett sátrak, ahová múlt szerdán hoztak át tizenegy menekültet a téliesített, rendesen fűtött, rekordsebességgel felszámolt bicskei táborból. (Cikkünk korábbi változatában – tévesen – huszonegy menekültről írtunk, a hibát javítottuk, olvasóinktól elnézést kérünk – a szerk.) Egy órával az indulás előtt közölték a lakókkal, hogy menniük kell, pakoljanak. Indulnak a biztosból a bizonytalanságba, az ismeretlenbe – érezték a gyorsan kialakuló pánikhangulatban. Kétségbeestek, volt, aki öngyilkosságra készült.

A körmendi sátrakban fatüzeléses kályhák, nedves matracok fogadták az érkezőket, pedig éjszaka már mínuszokat mutatott a hőmérő. A táborba újonnan érkező afrikaiak nem tudták, hol van a faraktár, így amikor éjjel elfogyott a tüzelő, a kihűlt kályha mellett virrasztottak. A kérdésre, hogy miért kell hideghez egyáltalán nem szokott, testileg-lelkileg elcsigázott embereket szándékos kegyetlenséggel jeges időben fűtetlen sátrakban elszállásolni, többen megtalálták már a kézenfekvő választ: közel az osztrák határ, aki nem bírja a megpróbáltatásokat, szabadon távozhat Magyarországról. Minél többen mennek, annál jobb. Hogy mivel érjük el a kívánt eredményt, az mindegy is. Elterjedt, hogy „félhivatalos”, ösztönző tanácsokat is kaptak erről a menekültek. Az Index múlt heti, egyebek között ezt a kérdést firtató cikkére reagálva a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal cáfolta, hogy munkatársai bármit is mondtak volna arról, merre kell elindulni a határ felé.

A két biztonsági őrtől hiába érdeklődnénk bármiről, feladatukhoz illő szűkszavúsággal távozásra szólítanak fel. Amikor éppen elfordulunk tőlük, kattanást hallunk: lefényképeznek minket. Megállunk, és a civilek nyugalmával visszafényképezünk. – Ez rendőrségi terület, itt csak nekünk szabad! – mondja az egyik búcsúzóul. Ebben maradunk. Azután a törmeléken, az évek alatt felgyülemlett és itt felejtett szeméthalmon átlépve a kerítés hátuljától próbálunk közelíteni. A biztonsági őr néz, telefonál.

*

A sétálóutcától nem messze, a lakótelepi ház aljában kőbányait csapolnak, 180 forint egy pohár. A pulton a Vas Népe aznapi száma a nagy hírrel. A pincérnő még nem látta, meg is lepődik, amikor azt kérdezzük, hol a katolikus templom, mert szeretnénk meglátogatni a plébános által befogadott menekülteket.

– Befogadta őket a Zoli atya? Nem is tudtam róla.

A sarokban ülő férfi tájékozottabb, odamutat a címlapra. – Ismerem az egyik fiút. Rendes srác, iraki. Együtt szoktunk biliárdozni a Bástyában.

– Igazából semmi kapcsolatunk nincs velük – szól hozzá egy idősebb asszony a kávéja mellől. – Látjuk néha őket az utcán, de nem sok vizet zavarnak. Persze jobb vigyázni.

A szemembe néz, a hangja is megváltozik: – Hát hallja, ez olyan jó kis település volt régen, és úgy leépült. A két fiam sincs itthon. Az egyik Ausztriában, a másik Varsóban él.

Kijön a járdáig, mutatja az utat a plébániához: régi, kopott házak, lepusztult, szürke falú, hetvenes-nyolcvanas évekbeli emeletes kockák mellett haladunk el. A templom mellett néhány újságíró várakozik.

*

Nemcsak minket, Écsy Gábor atyát, a Magyar Katolikus Karitász igazgatóját sem engedték be a sátrak közé, pedig neki állítólag engedélyezték korábban. Eddig szinte az összes tábort végigjárta, ismeri a menekültek ügyeit, jogi helyzetét. Ezt már a migránsokat befogadó Németh Zoltán plébánostól tudjuk meg, a templomtól nem messze álló közösségi házban.

– A sötétben tapogatózunk, látnunk kellene, miben tudnánk esetleg a tábor területén segíteni – mondja halkan. – Helyben is tapasztalom, a menekültügy kérdései mélyen megosztanak minket. Miközben az evangéliumot, a pápa megnyilatkozásait olvassuk, elfelejtjük levonni a minket illető következtetést. Nekünk, keresztényeknek befogadóvá kell válnunk. Ha csak beszélünk róla, de nem csinálunk semmit, mindez hiteltelen. A menekültek ideérkezésében az isteni kegyelemnek is része lehetett: feladatot adott nekünk, kihívást a jóra.

Az emeleten nagyobb terem, a sarokban felstószolt matracok, oldalt ágyak. Ifjúsági táborokat szoktak itt tartani nyaranta, ősztől kihasználatlan az épületszárny. Kedd óta tizenegy migráns ideiglenes otthona a közösségi hálóterem.

– Eljutottam Törökországig, csónakkal mentem tovább Görögország felé. Aludtam mindenhol, ahol lehetett, az utcán legtöbbször. Nem bántott senki – mondja a tizenkilenc éves, az Iszlám Állam megszállta Moszulból menekült szakácsfiú. Beszélgetünk, együtt törjük az angolt. A sátortáborban majdnem megfagyott. Magyarországon szeretne élni. Ő takarítja a szállást is. Odahaza, az Iszlám Állam fennhatósága alá eső területen kórházban dolgozott. Főzött, aztán egyre többször sebesülteket is ápolt, a vértől a felismerhetetlenségig eltorzult embereket, leszakadt végtagú férfiakat és nőket. Sokakat azonosítani sem lehetett. Ketten vannak most itt, a többiek visszamentek a sátrakhoz: nyílt tábor, huszonnégy óránként kell jelentkezni, de szabad wifi is csak ott van, hogy a hozzátartozóikkal, a barátaikkal kapcsolatba léphessenek.

A másik fiú néhány hónapja vesztette el az édesapját. Ő továbbmenne, ha tehetné, de egyszer már visszatoloncolták Németországból.

Hogy most végre fedél alatt, meleg falak között éjszakázhatnak, ahhoz a plébános régóta érlelődő szándékán túl szükség volt egy szerencsés találkozásra is. Az atya és Sári Gabriella szociális testvér – Slachta Margit és Boldog Salkaházi Sára szerzetesközösségének tagja – keddig nem ismerték egymást, csupán lvelet váltottak. A testvér meg akarta látogatni korábbi patronáltjait, akikkel a bicskei menekülttáborban barátkozott össze. Szállást keresett Körmenden, ezért fordult a plébánoshoz.

– Kijöttek elém az állomásra – mondja Sári Gabriella, aki egyelőre velük maradt néhány napra. – A táborba persze én sem léphettem be. Hogy a nagy hideget valahogy elviseljük, elmentünk a közeli Tescóba, ahol vásárolni szoktak. Onnan hívtam fel az atyát, hogy megérkeztem. Közben egyre többen jöttek ki a táborból beszélgetni. Tizenegyen voltunk már, amikor Zoltán atya megjelent, és a gyors ismerkedést követően felajánlotta, hogy a jelenlévőket – annyi helyet éppen tud biztosítani – befogadja a plébánia melletti közösségi házba. Nem volt kérdés számára, hogy ezt kell tennie. Mint utóbb megtudtam, régóta készült hasonlóra, de úgy látszik, kellett hozzá a szikra, a véletlen.

– Előresiettem a Tescóból, hogy elhatározásomat közöljem az illetékesekkel – folytatja a történetet Zoltán atya. – Értesítettem az egyházmegyei hatóságot, szóltam a rendőrségnek, a körmendi alpolgármesternek. Senkitől semmilyen negatív visszajelzést, kételyt nem tapasztaltam, ezt csöndes biztatásnak éltem meg.

A fagyos sátrakból átköltözött fiataloktól azt is megtudtuk: a táborban ott maradtak a korábbi lakók. Kemény emberek, igazi „túlélőművészek”. Átálltak a nomád létmódra. Ha nagyon fáznak, nappal beülnek valahová. Van, aki a diszkóba jár melegedni. Akik viszont átjöttek, legálisan alszanak a közösségi házban, csak a rendszeres napi regisztrációra kell visszamenniük.

– Igaz, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalból üzentek, hogy tárgyalni akarnak velem – említi a plébános. – Hogy mit akarnak pontosan, még nem tisztáztuk.

Az mindenesetre nem túl biztató, hogy a katolikus karitász vezetőjét nem engedték be a táborba. Csak remélik, hogy nem dönt úgy a hatóság – ha már rendes szállásról nem gondoskodtak –, hogy vissza kell menni a jéghideg sátorfalak közé.