Mentsetek meg minket, mielőtt itt halunk meg!

Tizenegy menekültet fogadott be a körmendi plébános. Meglátogattuk őket a templom melletti közösségi házban.

A két biztonsági őrtől hiába érdeklődnénk bármiről, feladatukhoz illő szűkszavúsággal távozásra szólítanak fel. Amikor éppen elfordulunk tőlük, kattanást hallunk: lefényképeznek minket. Megállunk, és a civilek nyugalmával visszafényképezünk. – Ez rendőrségi terület, itt csak nekünk szabad! – mondja az egyik búcsúzóul. Ebben maradunk. Azután a törmeléken, az évek alatt felgyülemlett és itt felejtett szeméthalmon átlépve a kerítés hátuljától próbálunk közelíteni. A biztonsági őr néz, telefonál.

*

A sétálóutcától nem messze, a lakótelepi ház aljában kőbányait csapolnak, 180 forint egy pohár. A pulton a Vas Népe aznapi száma a nagy hírrel. A pincérnő még nem látta, meg is lepődik, amikor azt kérdezzük, hol a katolikus templom, mert szeretnénk meglátogatni a plébános által befogadott menekülteket.

– Befogadta őket a Zoli atya? Nem is tudtam róla.

A sarokban ülő férfi tájékozottabb, odamutat a címlapra. – Ismerem az egyik fiút. Rendes srác, iraki. Együtt szoktunk biliárdozni a Bástyában.

– Igazából semmi kapcsolatunk nincs velük – szól hozzá egy idősebb asszony a kávéja mellől. – Látjuk néha őket az utcán, de nem sok vizet zavarnak. Persze jobb vigyázni.

A szemembe néz, a hangja is megváltozik: – Hát hallja, ez olyan jó kis település volt régen, és úgy leépült. A két fiam sincs itthon. Az egyik Ausztriában, a másik Varsóban él.

Kijön a járdáig, mutatja az utat a plébániához: régi, kopott házak, lepusztult, szürke falú, hetvenes-nyolcvanas évekbeli emeletes kockák mellett haladunk el. A templom mellett néhány újságíró várakozik.

*

Nemcsak minket, Écsy Gábor atyát, a Magyar Katolikus Karitász igazgatóját sem engedték be a sátrak közé, pedig neki állítólag engedélyezték korábban. Eddig szinte az összes tábort végigjárta, ismeri a menekültek ügyeit, jogi helyzetét. Ezt már a migránsokat befogadó Németh Zoltán plébánostól tudjuk meg, a templomtól nem messze álló közösségi házban.

– A sötétben tapogatózunk, látnunk kellene, miben tudnánk esetleg a tábor területén segíteni – mondja halkan. – Helyben is tapasztalom, a menekültügy kérdései mélyen megosztanak minket. Miközben az evangéliumot, a pápa megnyilatkozásait olvassuk, elfelejtjük levonni a minket illető következtetést. Nekünk, keresztényeknek befogadóvá kell válnunk. Ha csak beszélünk róla, de nem csinálunk semmit, mindez hiteltelen. A menekültek ideérkezésében az isteni kegyelemnek is része lehetett: feladatot adott nekünk, kihívást a jóra.

Az emeleten nagyobb terem, a sarokban felstószolt matracok, oldalt ágyak. Ifjúsági táborokat szoktak itt tartani nyaranta, ősztől kihasználatlan az épületszárny. Kedd óta tizenegy migráns ideiglenes otthona a közösségi hálóterem.

– Eljutottam Törökországig, csónakkal mentem tovább Görögország felé. Aludtam mindenhol, ahol lehetett, az utcán legtöbbször. Nem bántott senki – mondja a tizenkilenc éves, az Iszlám Állam megszállta Moszulból menekült szakácsfiú. Beszélgetünk, együtt törjük az angolt. A sátortáborban majdnem megfagyott. Magyarországon szeretne élni. Ő takarítja a szállást is. Odahaza, az Iszlám Állam fennhatósága alá eső területen kórházban dolgozott. Főzött, aztán egyre többször sebesülteket is ápolt, a vértől a felismerhetetlenségig eltorzult embereket, leszakadt végtagú férfiakat és nőket. Sokakat azonosítani sem lehetett. Ketten vannak most itt, a többiek visszamentek a sátrakhoz: nyílt tábor, huszonnégy óránként kell jelentkezni, de szabad wifi is csak ott van, hogy a hozzátartozóikkal, a barátaikkal kapcsolatba léphessenek.

A másik fiú néhány hónapja vesztette el az édesapját. Ő továbbmenne, ha tehetné, de egyszer már visszatoloncolták Németországból.

Hogy most végre fedél alatt, meleg falak között éjszakázhatnak, ahhoz a plébános régóta érlelődő szándékán túl szükség volt egy szerencsés találkozásra is. Az atya és Sári Gabriella szociális testvér – Slachta Margit és Boldog Salkaházi Sára szerzetesközösségének tagja – keddig nem ismerték egymást, csupán lvelet váltottak. A testvér meg akarta látogatni korábbi patronáltjait, akikkel a bicskei menekülttáborban barátkozott össze. Szállást keresett Körmenden, ezért fordult a plébánoshoz.

– Kijöttek elém az állomásra – mondja Sári Gabriella, aki egyelőre velük maradt néhány napra. – A táborba persze én sem léphettem be. Hogy a nagy hideget valahogy elviseljük, elmentünk a közeli Tescóba, ahol vásárolni szoktak. Onnan hívtam fel az atyát, hogy megérkeztem. Közben egyre többen jöttek ki a táborból beszélgetni. Tizenegyen voltunk már, amikor Zoltán atya megjelent, és a gyors ismerkedést követően felajánlotta, hogy a jelenlévőket – annyi helyet éppen tud biztosítani – befogadja a plébánia melletti közösségi házba. Nem volt kérdés számára, hogy ezt kell tennie. Mint utóbb megtudtam, régóta készült hasonlóra, de úgy látszik, kellett hozzá a szikra, a véletlen.

– Előresiettem a Tescóból, hogy elhatározásomat közöljem az illetékesekkel – folytatja a történetet Zoltán atya. – Értesítettem az egyházmegyei hatóságot, szóltam a rendőrségnek, a körmendi alpolgármesternek. Senkitől semmilyen negatív visszajelzést, kételyt nem tapasztaltam, ezt csöndes biztatásnak éltem meg.

A fagyos sátrakból átköltözött fiataloktól azt is megtudtuk: a táborban ott maradtak a korábbi lakók. Kemény emberek, igazi „túlélőművészek”. Átálltak a nomád létmódra. Ha nagyon fáznak, nappal beülnek valahová. Van, aki a diszkóba jár melegedni. Akik viszont átjöttek, legálisan alszanak a közösségi házban, csak a rendszeres napi regisztrációra kell visszamenniük.

– Igaz, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalból üzentek, hogy tárgyalni akarnak velem – említi a plébános. – Hogy mit akarnak pontosan, még nem tisztáztuk.

Az mindenesetre nem túl biztató, hogy a katolikus karitász vezetőjét nem engedték be a táborba. Csak remélik, hogy nem dönt úgy a hatóság – ha már rendes szállásról nem gondoskodtak –, hogy vissza kell menni a jéghideg sátorfalak közé.