Százezren követik a fotós mozdonyvezetőt

Rizsavi Tamás a művészi sikerek mellett sem hagyja el igazi szerelmét, a vonatokat. Interjú.

– Azért beszélünk most délután, mert délelőtt mozdonyt vezetett. Hová vitte ma a vonatot?
– Budapestről Szombathelyre.

– A mindennapjait inkább a vasút vagy a fotózás tölti ki?
– Nekem a vonatvezetés a főállásom, a fotózást csak a szabadidőmben tudom csinálni. Persze ez már nem csupán hobbi, mint régen, ma már professzionális felkéréseket is elvállalok.

– A fotózásba vagy a mozdonyvezetésbe szeretett bele korábban?
– A vonatok szeretete minden mást megelőzött az életemben. Azt mondják – bár persze én nem emlékszem rá –, hogy már kétéves koromban is rajongtam a vonatokért. Az mindenesetre biztos, hogy mióta az eszemet tudom, érdekel a vasút. Később a gyermekvasúton (úttörővasúton) is szolgáltam, majd a továbbtanuláskor is ilyen iskolát választottam.

– Kisgyerekkorban szinte minden fiú odavan a vonatokért, de a legtöbben ezt idővel kinövik. Mi döntötte el, hogy az ön elkötelezettsége megmaradt?
– Nem is tudom, talán az, hogy soha nem ért olyan benyomás, ami miatt változtatnom kellett volna az érdeklődésemen. Már gyerekkoromban is belülről ismertem a vasutaséletet, bár nem volt vasutas a családomban, de a baráti körömben sokan voltak. Akkor is nagyon jó közösségnek tűnt, és ma már tudom, hogy vasutasnak lenni még annál is jobb, mint ahogy gyerekként elképzeltem.

– És a vonatok iránti rajongása hozta magával a fényképezést?
– Kezdetben csak vonatokat és egyéb járműveket fotóztam. Ez odáig fajult, hogy az elmúlt évtized végén lefotóztuk egy-két kivételtől eltekintve az összes közlekedő mozdonyt. Később egyre tudatosabban kezdtem megtervezni a képeket, igyekeztem minél magasabb helyekről, tévétornyokról, hidakról fényképezni.

– Ez hány mozdonyt jelent?
– Nem tudom pontosan, de hét-nyolcszázat biztos.

– De ezek néhány típus teljesen ugyanolyan példányai, ha jól gondolom...
– Szakmai szemmel sok különbség van közöttük, főleg a festésben. De akkoriban nem is a szakmai szempontok vezettek, nagyon fanatikus módon csináltam. Volt egy füzetem, amelyben fel volt sorolva az összes Magyarországon közlekedő mozdony száma, és amikor lefényképeztem egyet, azt kihúztam a listáról.

– Hogy sikerült elkapnia az összeset?
– Rengeteg időmet vette igénybe. Hamar fontossá vált számomra, hogy ne csak kipipálhassam az adott mozdonyt, de az a kép jó is legyen. Kerestük azokat a helyszíneket és időpontokat, ahol alacsony napállásnál, megfelelően magas pontról tudjuk lefotózni a járművet. Sokszor előfordult, hogy utaztunk négyszáz kilométert a fényképezésért, de az egész nap végén csak egy használható képet sikerült készíteni. Kilométereket sétáltunk ki a nyílt vonalra, majd magaslati fotóhelyet kerestünk. Ezek lehettek fák, kémények vagy bármi más. Ezután pedig ki kellett várni a pillanatot. A menetrendre támaszkodtunk, és kiszámoltuk, hogy hol lesz napfelkelte vagy naplemente idején – tehát ideális fényviszonyok közepette – az adott vonat.

– Sokszor előkerülnek a képeit böngészve a magaslati fotópontok. Mi vonzza a magas hidakban, darukban és kéményekben?
– Kerestem valamit, ami különlegessé teszi a képeimet. Emellett pedig aktívan keresem az adrenalinserkentő helyzeteket. És amikor az ember lenéz egy sok emelet magas híd pilléréről, az bizony erősen termeli az adrenalint.

– Nincs tériszonya?
– Nem, az nincs. Viszont nagyon élvezem ilyen helyzetekben a fényképezést, és az elkészült képek is olyanok lesznek, amelyeket az emberek többsége még sohasem láthatott.

– Legnépszerűbb képei ma már nem vonatokat ábrázolnak, hanem leginkább Budapestről készíti őket, szokatlan perspektívából. Hogyan találta meg ezt a témát?
– A magaslati pontokról készített vonatos képeim eléggé népszerűek lettek vasutas körökben, így adta magát az ötlet, hogy ugyanezekkel a módszerekkel egyéb városképeket is lehetne készíteni. Annál is inkább, mert fotósokkal Dunát lehet rekeszteni, és nagyon nehéz kitűnni a tömegből. De ilyen, magasból készített fotósorozat akkoriban, 2010 környékén még nem készült a városról. A másik kedvenc technikám a hosszú záridő alkalmazása, főleg éjszaka, amikor a fényes pontok, például az autók fényszórói hosszú fénycsíkká változnak az utcákon. E kettő körülmény – a magaslat és a hosszú záridő –akkoriban, amikor kezdtem, valóban teljesen egyedivé tette a képeimet.

– A legismertebb, például éjszakai csillagképeket vagy viharokat ábrázoló képei elkészítésében mekkora szerepe van a tehetségnek, a szakmai tudásnak és a fényképezőgép drága voltának?
– A fényképezőgépnek nem feltétlenül kell profinak lennie. Én egy Canon 450D-vel kezdtem, ami nem olyan drága, jóllehet, ma már nem azt használom. A nagyobb felbontású, több beállítási lehetőséget kínáló gépek csak akkor kellenek, amikor nyomtatási célra megy az anyag. Ami fontos – persze a szakmai tudáson kívül –, az nem is a tehetség, inkább a látásmód. Hogy az ember el tudja képzelni, hogyan kellene kinéznie a képnek, és meg is tudja ezt valósítani.

– Fotósként dolgozott már közlekedési cégeknek, egyik Budapestet ábrázoló képével magyar utazásokat reklámoznak majd Angliában, rengetegen követik a Facebookon. Feltételezhetően meg tudna élni profi fotósként, talán még jobban is, mint mozdonyvezetőként. Nem gondolt még arra, hogy teljes munkaidőben fényképészként dolgozzon?
– Nem, mert én nagyon szeretem a mozdonyvezetést. És el is fér egymás mellett a kettő. Egy hónapban 14 napot dolgozom, egy-egy nap 12 órás műszakokban, a pihenőnapokon pedig van időm fotózni.

Rizsavi Tamás Facebook-oldalának címe (és a bemutatott képek forrása): facebook.com/rizsavitamas

 ###HIRDETES2###