Elégetett reklámújságok repkednek a győri Botond utca egyik társasházának vizeletszagú lépcsőházában, ahol szinte minden emeletre felírták feketével a falra: gettósztár. Az ideiglenesen itt állomásozó szovjet katonák egykori tiszti házából kialakított, lepusztult lakóházban járunk, ahol az egyik emeleti folyosón egy idős asszonnyal futunk össze. Őt kérdezzük arról, származik-e abból valami hasznuk, hogy meglehetősen lerobbant ingatlanjuk mellé húzták fel az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválhoz (EYOF) tartozó „olimpiai falut”. Az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon mintegy 3600, 14 és 18 év közötti fiatal tíz sportágban, 130 versenyszámban méri össze erejét.
Az olimpiai falu egyébként egy elegáns lakópark, amelynek lakásait értékesítik, és a július 23-tól 29-ig tartó rendezvény után be is költözhetnek a helybélieknél vélhetően jóval tehetősebb lakók. Állítólag már el is adták az összes lakást. Az asszony hosszan elgondolkozik, aztán halkan, fejcsóválva válaszol.
– Semmi jó nem származik nekünk abból, hogy ideépítették az olimpiai falut – mondja. A falunál azonban sokkal jobban érdekli a Botond utcai ház nekünk nyilatkozó tulajdonosait és bérlőit, hogy mi lesz azokkal a családokkal, amelyekkel már néhány éve egy tömbben laknak. Két idős asszony szerint ugyanis az önkormányzati bérlakásokba betelepített szomszédaiktól képtelenség meglenni. Állítják, hogy van olyan lakás, ahol 30 négyzetméteren 12-en laknak.
– Van, hogy verekednek is. Nem veszekednek, verekednek. Én olyankor félek. Ülök a szobámban egyedül, megmoccanni sem merek és csak bőgök, hogy mi lesz velem – mondja remegő hangon egy másik asszony, aki a keresztnevét sem szeretné elmondani nekünk. Nem reménykedik benne ő sem, hogy a szomszédban zajló építkezések nyomán bármit is fejlesztenének az ő házukon.
– Eddig a kaputelefont vezették be, de abból is csak a bajom van, mert az éjszaka közepén azzal szórakoznak, hogy becsengetnek. Úgyhogy inkább félre is rakom – közli rezignáltan, majd úgy hamuz ki a lakásból a saját lábtörlőjére, mintha minden mindegy lenne.
Panaszkodnak arra is, hogy mindennapos a lármázás a házban. Ottlétünk alatt is folyamatos ordítozás hallatszott ki az egyik betört ablakú lakásból. Mindennapos a lépcsőházi cigarettázás is.
– A múltkor itt feküdt az ajtóm előtt egy fiatalember a padlón. Körülötte csikkek mindenhol, nekem nem is köszönt, csak valami búgócsigát pörgetett a kövön – meséli felháborodva, majd büszkén és sokat sejtetően hozzáteszi, hogy ő buzgón takarít a bemászkálók után rendesen, ezért aztán „más is a színe a padlónak előttünk, mint előttük”. Elárulják azt is, hogy vannak a házban olyanok, akiknek annyira elegük van, hogy tüntetést szerveznek a házban uralkodó állapotok és tulajdonképpen a saját szomszédaik ellen.
– Azért nem ennyire rossz a helyzet, veszekedés az előfordul minden családban – mondja egy ugyancsak a házban lakó fiatal nő. Ő örül a közelben felhúzott olimpiai falunak, amiről az ott őrként dolgozó édesapjától hallotta, hogy gyönyörű. Sajnálja, hogy az ő ingatlanjukat viszont „nagyon leélték”.
– De kicsodák? Itt lakók?
– Nem, nem az itteniek. Hanem akik bejönnek ide. Tudják a kódot.
Miközben beszélgetünk, szivárványszínű szoknyás kislányát kétszer, a pöttyös ruhásat egyszer rántja fel, hogy ne üljenek le a lépcsőházban, amit egyébként szégyellnek a rokonaik előtt.
Zoltánnal és Józseffel egy sörözőben ülünk le beszélgetni. Ők attól tartanak, hogy majd a külföldről ideérkező olimpikonok előtt kell szégyellniük magukat. Elismerik, hogy van fejlesztés, és azt sem vitatják, hogy jó döntés volt kezdeni végre valamit az elhagyatottan álló olajgyár területével (ide épült meg az olimpiai falu), de szerintük jó lett volna, ha ezzel együtt kezd valamit a városvezetés a lepusztult környékkel, a Köztelek utcával, a Márvány és a Botond utcával is.
– Mert az rendben van, hogy mennek a fejlesztések, de mit fog gondolni az a sportoló, aki betéved ide valamelyik este? Mit visz majd haza Győrből, amikor azt látja, hogy este megy itt a robogóverseny? Vagy amikor azt látja, hogy felmásznak a gyerekek a garázstetőkre táncolni, zenét hallgatni? – teszi fel Zoltán a költői kérdéseket.
– Milyen zenét hallgatnak?
– Hát nem Brahmsot. Leginkább Kis Grofót.
Elmeséli, hogy ugyan működik rendőrségi iroda a Köztelek utcában, de csak reggel nyolc órától délután négyig van nyitva. Ha pedig betelefonál a kapitányságra, akkor – állítása szerint – csak személyi sérülés esetén jönnek ki az egyenruhások.
Most abban bízik, hogy legalább az olimpia idejére lesz némi változás. – Várom már, hogy ellepjék végre az utcánkat a rendőrök – mondja. Mindketten úgy látják azonban, hogy jó lenne, ha valami állandó megoldás születne a problémára. Szerintük akkor kezdődtek a gondok, amikor meghaltak azok az idős lakók, akik önkormányzati bérlakásokban éltek, és a város beköltöztette a szociálisan rászorulókat a rehabilitált Kossuth utcáról.
– Rettegek, ha azt látom, hogy az utcánkban meghalt valaki – mondja Zoltán, aki szerint a folyamatos „csikágózás” a lakáskiutalási folyamat eredménye.
A kocsmát elhagyva az olimpiai falu felé vesszük az irányt, épp innen jön egy melós. Márvány utcai lakásába tart, tetovált kezében egy doboz sört szorongat. Szerinte nincs semmi gond a környéken, a beruházásnak örül, a hangoskodókra pedig csak annyit mond, hogy „itt a rendőrség, vigyázzanak rájuk ők”.
– Akkor ezek szerint mégis van gond itt a közbiztonsággal?
– Hát mondom, itt a rendőrség, ez az ő dolguk lenne. Szolgálunk és védünk, nem igaz, haver? – mondja, majd egy váll-lapogatás után eltűnik a sörével együtt.
Újabb munkás érkezik, ő Győrszentivánról jár ide nap mint nap. Ő is elégedett és nagyon lelkes.
– Hála a jóságos Istennek, fejlődünk! Hamarosan mi leszünk a második legnagyobb és leggyönyörűségesebb város! – nagyon határozott, nem is vitatkozunk vele.
Az olimpiai falut pár száz méter választja el a lepusztult házaktól. Egy asszony nyugodt környéknek írja le társasházuk környezetét. Kicsit panaszkodik ugyan a szemétre, de megjegyzi, hogy „amikor jött az Orbán Viktor megtekinteni a létesítményeket, akkor nagyon szépen kitakarítottak”.
