Ételosztás a Blahán: nevetni a vajnál, sírni az édességnél

Médiamunkások is részt vehetnek önkéntesként az Ételt az Életért Közhasznú Alapítvány akcióján. Mi ott voltunk.

A számoknál azonban jóval beszédesebbek az arcok és a gesztusok. Egy szőke lány például – húszéves sincs talán – azt sem tudja, hova nézzen zavarában. Ha akarná, se tudná letagadni, hogy életében először van itt, és tétova mozgása alapján úgy tűnik, mintha sodródna a tömegben, talán ellesve a tapasztaltabbaktól, hogy mi is itt a módi.

Jön aztán egy vörös fejű fiatalember, aki úgy veszi át az adományokat, hogy mosolyogva bókol a csinos önkéntes lányoknak, mire megtelik a szatyra, már-már irracionális nevetésben tör ki. Pedig nem is a nevetése az irracionális, hanem az élethelyzete. Nem telik el öt perc, és úgy tűnik, hogy a vörös fejű férfi visszatért – csak tizenöt évvel idősebben, ősz bajusszal, még reszelősebb hanggal. Nevetve tartja a szatyrát, amikor belekerül a vaj, csodálkozni kezd a tejnél, „hogy hát ilyen is jár”, az édességnél aztán nem bírja tovább: sírni kezd. Folynak a könnyei, rázkódik a válla. Egy tagbaszakadt férfi úgy köszöni meg a csomagot, hogy közli, két-három napig elég lesz, egy asszony pedig gyermekével a vállán rákacsint az üdítőt osztó önkéntesre: nem lehetne még egyet kapni, otthon is maradtak még.

A sorban ritkán támad tülekedés, az önkéntesek igyekszenek hűteni a kedélyeket ilyenkor. Közben füstölők illatosítják be a sátrat, a háttérből pedig folyamatosan, órákon keresztül szól harmonikán kísérve a Hare Krisna mantra. (Jelentése: „Drága Uram, foglalj el engem a Te odaadó szolgálatodban!”)

Fodor Kata elmondása szerint előfordul, hogy az ételosztásaikra – egyébként országos szinten mindennap 2000 adag ételt osztanak szét – eljáró rászorulók közül valaki Krisna-tudatúvá válik, de gyakrabban fordul elő, hogy önkéntesként jönnek vissza segíteni, ha mondjuk szerencsésebben alakult a sorsuk.

„Emlékeznek rá, hogy milyen a sor másik oldalán állni” – meséli a sajtós. Károly – most épp tejet osztott – is akkor kezdett önkénteskedésbe, amikor munkanélküli lett.

„Hogy ne csússzak szét” – mondja, hozzátéve, hogy volt olyan hete, amikor öt nap huszonkét órát önkénteskedett. Vagyis mondhatjuk, hogy lenyomott egy karitatív fél műszakot. Összesen kilenc szervezetnél fordult meg, ezeknek a jele mind fel is van tetoválva a két alkarjára. Jól megfér egymás mellett a Noé Állatmenhely, a Máltai Szeretetszolgálat és a Krisna-tudatúak segítőinek jelképe. Károly most a Magyar Vöröskeresztnél dolgozik, vagy ahogy fogalmaz: főállásban önkénteskedik.

Már le kell hajolni a datolyás kartonokért, amikor nem látszik sátorból a tömeg vége. Fodor Kata ennek kapcsán megjegyzi, hogy sokat változott a helyzet az osztásban, amióta bevezették a karszalagosztást. Ugyanis míg erre nem került sor, volt, hogy már hajnal négykor kijöttek a rászorulók a Blahára, hogy nehogy lemaradjanak a csomagról és a főzelékről.

A közleményben, amelyet az esemény kapcsán adott ki az Ételt az Életért Alapítvány, a vezető, Szanyi-Karl Attila úgy fogalmazott: „A jövőben a budapesti ételosztásaink mellett a vidéki helyszínekre próbáljuk majd meg áthelyezni a hangsúlyt. A vidéki régiókból ugyanis elképesztő mennyiségű segélykérést kapunk. Ott van nagy baj igazán.”

Fodor Kata ennek kapcsán úgy fogalmaz: szinte minden lehetséges fórumon, az ország különböző pontjairól kapnak jelzéseket, hogy hova menjenek segíteni. Több városban fixen ott vannak, de van egy folyamatosan mozgó programjuk, a Mint egy falat kenyér, amellyel kisebb településekre és iskolákba is eljutnak, „van, ahová órarendet viszünk például”.

És miközben azon tűnődünk, már hazafelé indulva, hogy milyen sors jutott azoknak, akiknek még egy órarendre sem telik, addig egy idős bácsi csoszog az egyik fél tál főzelékhez. Valaki otthagyta, de ő félénken megkérdezi, hogy megeheti-e. Meg, bólintanak többen is.

A bácsi ott helyben neki is lát. Nem ül ételével az árnyékba, inkább a napfényben marad.