Bayer Zsoltnak és Schmidt Máriának a szobrokról is az iszlám jut eszébe

A köztéri szobrokról tartott pódiumbeszélgetésen az is kiderült, hogy a fideszes publicista minek állítana emlékművet.

L. Simon László az elkészült, de fel nem állított Hóman-szobor ügyét csak annyival kommentálta, hogy valóban nem várt identitásviták kereszttüzébe került. A szoborállítás abszolút negatív példájaként viszont az aradi vértanúk Aradon látható, nem eredeti helyére visszaállított szoborcsoportjának sorsát említette. „A tér a megosztottság tere, nem segíti a megbékélést.” A közelmúlt nagy szoborvitái közül még kiemelte a Felvonulási téren látható 1956-os emlékművet, amelynek nonfigurativitása rengeteg ellenérzést szült a konzervatív táboron belül is. „Sok fideszes aktivista szemében szinte árulásként hatott, hogy a nonfiguratív művet a védelmembe vettem. De így működik a leegyszerűsített nyilvánosság” – tette hozzá.

Több alkalommal is szinte kínálta magát az alkalom, hogy valamelyik hozzászóló megemlítse Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész tárgyban íródott fontos művét, a Haza mint kertet. De mint ahogy az aktuálpolitizálás, ez is elmaradt, pedig a neves kutató a könyvben nem kevesebbet állít, mint hogy minden nemzet bír szimbolikus terekkel, amelyeket szobrokkal laknak be azok a népek, amelyek épp az adott területet uralják, és részint ilyen módon adnak narratívát a térnek. Például a csehszlovák állam megalakulásakor is az első teendők között szerepelt Mária Terézia szobrának, Fadrusz János alkotásának a ledöntése Pozsonyban.

A nyári amerikai szobordöntő mozgalom a polgárháborús Lee tábornokot szemelte ki magának, de Bayer szerint elképzelhető, hogy hamarosan az alapító atyák szobrainak eltávolítását fogják követelni „az esélyegyenlőség és a tolerancia nevében”. Az Echo TV véleményvezére szerint míg a protestantizmus, a felvilágosodás és a liberalizmus hármasa régen a leghaladóbb eszmerendszert képviselte, ma ebből annyi maradt, hogy „döntsük le Lee tábornok szobrát, az egyetemeken safe space-t követelnek, és Shakerpeare-t cenzúráznak”.

Mindegyik hozzászóló egyetértett abban, hogy a fejlett világban a történelem újraírása zajlik, a hagyományhoz való új viszony keresése, és ennek része a francia Ploermel kisvárosában található II. János Pál-szobor. „Micsoda rikoltozás lenne, ha valahonnan a félholdat vennénk le” – mondta Schmidt Mária, aki a nyelvi szempontból is megvilágította a problémát: „keresztényellenes”, de „iszlamofóbia”. Mintha ez utóbbi betegség volna, tehát az az ember egyben beteg is, aki kritizálja az iszlámot – érvelt.

A talán legemlékezetesebb, legintenzívebb magyar szoborvita értelmezése sajnos elég rövidre sikeredett. A német megszállás áldozatainak Szabadság téri emlékművét L. Simon László álvitának nevezte. „A holokauszthoz való viszonyunk ugyanaz, mint a másik oldalnak, és aki mást állít, azt vissza kell utasítani. Méltatlan volt a körülötte lévő hisztéria.” Az akkori kulturális államtitkár szerint az egész szoborállításba egyetlen hiba csúszott, a kormányhatározatból kimaradt az áldozat szó.

Végezetül a három közszereplő közül kettő elárulta, milyen szobrokat szeretne még látni idehaza. Schmidt Mária Donáth György néhai országgyűlési képviselő egyszer már majdnem felavatott, de a tiltakozás hatására elszállított budapesti szobrának újbóli felállítását javasolta: Ennyi járna neki. Bayer Zsolt azt mondta, a magyarság ezeregyszáz éve a sok megpróbáltatás ellenére sikersztori, ezért egy magyar megmaradás emlékművet látna szívesen. L. Simon László azzal ütötte el a kérdést, hogy ő már annyi balhét szenvedett el szoborállítások kapcsán, hogy inkább nem mond példát.