Méregdrága sajtfecni, avagy kalandok a tajkártya körül

Nem tetszik, hogy fizetnie kell egy 20 éves papírlap lecseréléséért? Ez esetben könnyen bűnelkövetővé válhat.

Történetünk főszereplője egy tajkártya, amely az elmúlt 25 évben elhasználódott, egyre csúnyábbá vált. Külleme vélhetően mindenkinek ismerős, normális kinézetűt csak kevesen tudnak előhúzni irattárcájukból. Például azok, akik mostanában mentek férjhez, emiatt változott a nevük, illetve azok, akik gyerekük iratát hordják maguknál. Ők ugyanis kapnak újat, vagy eleve újabb fajtával rendelkeznek. Ami már nem egy egyszerű papírlap, amit jobb esetben többé-kevésbé elhasználódott fólia véd. A csere mindenki másnak pénzébe, kereken 3 ezer forintjába kerül. Ha ugyanis az újabb kártya kiállítása azért vált szükségessé, mert a korábbi megrongálódott, akkor úgynevezett igazgatási szolgáltatási díjat kell fizetni. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha a papírlap elveszett vagy megsemmisült. Arról, hogy az évtizedek alatt összegyűrődő és szakadozó papírlap, a rajta elmosódó, szétfolyó betűk képe mennyire hétköznapi látvány, bárki meggyőződhet egy egyszerű körkérdéssel.

– Itt van, az enyémet kapásból tudjátok használni illusztrációként, az adatvédelemmel sem kell foglalkozni. Tartozik hozzá egy „kiegészítő dokumentum”, az SZTK-ban csinálták, amikor már elolvasni sem tudták – egyik kollégánk ezzel a kísérőszöveggel teszi elénk kártyáját. És tényleg, fizikailag még létezik a papírlap, de sem a név, sem a taj szám nem olvasható le róla, minden elkenődött rajta. Tokjában egy papírfecni is lapul, a „kiegészítő dokumentum” névre hallgató. Kék tollal van ráírva a tajszám, hogy legalább meglegyen – az egyik szakrendelőben nyomták kollégánk kezébe. Beszéltünk olyan orvossal is, aki eleve nem hordja magával a sajátját, mert mint mondja: féltve őrzi otthon, nehogy valami baja legyen. Van, aki azért nem tartja magánál, mert már olyan rossz állapotban van, hogy attól fél: ha tárcájában lenne, előbb-utóbb teljesen megsemmisülne. De nem számít, a szabályok szigorúak: aki pusztán amiatt szeretne új tajkártyát, mert a kis papírlap 20-25 év alatt elhasználódott, annak fizetnie kell. A hivatalos megfogalmazás alapján pedig szégyellnie is kell magát amiatt, mert a lapot évtizedek alatt megrongálta. Az sem számít, hogy a dokumentumnak nincs is lejárati ideje – ezek szerint örök időkre készül, aki hamarabb tönkreteszi, az magára vessen.

A cselesebbek, illetve akik jobban ráérnek – vagy azok, akik felháborítónak tartják ezt a gyakorlatot –, elmehetnek a rendőrségre is, ahol beszámolhatnak arról, hogy tajkártyájukat ellopták. Többekkel is beszéltünk, aki kormányhivatali dolgozótól is kapott ilyen javaslatot, miután rácsodálkozott: a 20 éves, olvashatatlanná vált sajtpapír cseréjéért fizetnie kell. Viszont ez az ötlet sem annyira szerencsés. – Ez a cselekedet a hatóság félrevezetése, ami az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények közé tartozik. Ide sorolják azokat a bejelentéseket, amelyekről az érintett tudja, hogy valótlanok. Mindezek a Büntető Törvénykönyv szerint olyan vétségnek számítanak, amelyek 2 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetők – mondja Németh Zoltán László ügyvéd. A gazdasági büntető szakjogász hozzáteszi, hogy ez a gyakorlatban nem szokott letöltendő büntetést jelenteni, jellemzően pénzbüntetést szabnak ki – már amennyiben a cselekmény kiderül. A büntetési tétel ilyen esetekben az elkövető anyagi viszonyaitól függ, nagyon tág határok között mozog. Azzal a bejelentők nem nagyon vannak tisztában, hogy bejelentésük, legalábbis elviekben, büntetőeljárás alapjául szolgál, hiszen ez esetben valótlanul állítják azt, hogy valaki nemcsak lopott, hanem az okirattal való visszaélés bűncselekményét is elkövette. Súlyos szavak.

Mi is gondolkodhattunk volna azon, hogy próbaképp kövessünk-e el bűncselekményt, de inkább elővettünk egy vasalót, és minőségi kompromisszumot kötöttünk: próbáltunk nem foglalkozni a szakadásokkal és hiányzó szélekkel, a 25 év alatt elmosódott betűkkel, kivasaltuk a tébékártyát, majd elballagtunk egy fénymásolószalonba, ahol kerek 150 forintért lamináltattuk kőkorszaki papírosunkat. Nem tudjuk, az „igazgatási szolgáltatási díj” mitől annyira feláras, miért kell az adófizetőknek több ezer forintot fizetniük egy laminált papírlapért.

Gondolhatnánk azt, hogy a régi lapocskát, amely évtizedek alatt a legnagyobb odafigyelés mellett is amortizálódik a tárcákban, pusztán azért nem akarják lecserélni, mert az új típusú elektronikus személyazonosító igazolványok már egyben tajkártyaként is funkcionálnak.

Viszont figyelembe véve, hogy rengeteg olyan személyi van még használatban, amelynek érvényessége nagyon soká jár le, ez sem valószínű. Másrészt az egészségügyi szolgáltatók még azokkal az igazolványokkal sem feltétlenül tudnak mit kezdeni, amelyek elviekben tajkártyaként is funkcionálnak. Az ugyanis látványos, hogy az új személyiket nem tudják kezelni: a szakrendelők recepcióinak üvegablakain nem kell sokat keresni azokat a tájékoztatókat, amelyek arról szólnak, nincs olyan eszköz, amellyel az új fajta kártyát le tudnák olvasni. Így köszönik, de kérik a tajkártyát is bemutatni. Aki pedig azt évtizedes munkával „megrongálta”, csináltasson magának „büntetőkamat” mellett újat.