Baán Izsák: A halálon keresztül az életre vagyunk rendelve

Az életben gyakran elveszítünk számunkra fontos dolgokat, lehetőségeket, személyeket. Ezekkel együtt sokszor a biztonságérzetünket, egyensúlyunkat is. A holnaptól induló böjtben az ember felfedezi, hogy étel nélkül képtelen élni, léte ebben a világban törékeny. Baán Izsák, a bencés Szent Maurí­ciusz- monostor szerzetese alternatív böjti formákat is javasol: negyven napra kiszállni a közösségi médiából, lemondani a nassolásról, autó helyett tömegközlekedni.

„Negyven napra szálljunk ki a közösségi médiából” Forrás: A szerző felvétele

– Miért félünk a haláltól, és rossz-e, hogy félünk?

– A haláltól a kiszolgáltatottság ­miatt félünk. Mások halálához még csak-csak találunk fogódzót gondolataink és érzelmeink sűrűjében, de saját magunk halála túlmutat azon, amit fel tudunk fogni. A kontrollvesztés a mai nyugati ember egyik legnagyobb félelme. Márpedig fizikai létünk és intellektusunk megsemmisülése az akarás és gondolkodás ellehetetlenülésével együtt a teljes kontrollvesztés állapota. A haláltól való félelem szerintem se nem rossz, se nem jó, egyszerűen a véges emberi természethez tartozik.

– Miért fél még Jézus is, amikor egyedül marad a Getsemáne-kertben?

– Épp amiatt, mert valódi ember. A halál közelgő perspektívájával szemben a teljes emberi természettel, testtel, értelemmel és lélekkel bíró Jézuson is erőt vesz a halálfélelem. Isteni erejét, mindenhatóságát, „formáját” félretéve a szenvedés idején a szolga alakjában megtapasztal mindent, amin nekünk is keresztül kell mennünk, mert ezáltal vált meg minket. A sötétségen túlmutató remény záloga számára is az, hogy az Atyára hagyatkozik.

– Szent Benedek azt tanácsolja szerzeteseinek, hogy a halált naponként tartsák szemük előtt. Miért forog ennyire az egyház a halál gondolata körül?

– Benedek tanácsa nem valamiféle életellenes halálkultusz, sokkal inkább a bölcsességre vezető realitás. Már a klasszikus filozófiai hagyomány is úgy tekintett önmagára, mint „a halál begyakorlására” (meditatio mortis). A szerzetesek ezt vették át, amikor az életüket a lélek művelésének, a nem múlandó, örök javak keresésének szentelték. A mai ember földi halhatatlanságra törekszik, kultúránkra a halál tagadása jellemző. Az egyház csupán arra emlékeztet a hamvazószerdai szavakkal – „emlékezzél, hogy porból vagy és porrá leszel” –, hogy nem várhatunk ettől az élettől mindent, hogy cselekedeteink valódi értéke csak a végső perspektívából ítélhető meg. Emlékszem a döbbenetre egy hozzánk látogató turista arcán, amikor a monostori idegenvezetés végén megkérdezte, hogy mik a ­céljaim, mit szeretnék elérni az életben, én pedig azt válaszoltam, hogy szeretnék felkészülten, boldogan meghalni.

„Negyven napra szálljunk ki a közösségi médiából”
Fotó: A szerző felvétele

– Félünk a veszteségektől, a kudarctól. Mit tanít erről a nagyböjti időszak?

– Csak azt vehetik el tőled, amit nem adsz oda. Elkerülhetetlen az életben, hogy elveszítünk számunkra fontos dolgokat, lehetőségeket, személyeket. Ezekkel együtt gyakran a biztonságérzetünket, egyensúlyunkat is. A vesztesé­geinknek értelmet ad, ha áldozatként tekintünk rájuk, ha oda tudjuk adni szeretetből. Ez a nagyböjt lényege: „a Lélek örömében” lemondani valamiről a test rendjében, hogy ezáltal szabadság szülessen a lélekben.

– Miért pont negyven napig kell böjtölni?

– A Bibliában és a zsidó hagyományban a 40-es szimbolikus szám kötődik a nehézségek árán való tanulás témájához. Mózes negyven nap és negyven éjjel van a hegyen, hogy megkapja a törvény kőtábláit. A választott népnek negyven évig kell bolyongania a pusztában, miközben megtanul együtt járni az Úristennel. Jézus negyven napig böjtöl a pusztában, mikor megkísérti a sátán, s a rabbik iskolájában a növendéknek negyvenszer kellett elismételnie a leckét. A böjt tehát a tanulás eszköze: önmagunk határainak tiszteletét tanulhatjuk általa.

– Nagy divatja van a böjtölésnek. Mi ennek az oka?

– A legtöbben az egészségükért vagy a fizikai szépségért, jó alakért koplalnak. Az evésben való mértéktartás erősíti a jellemet, jót tesz az önbecsülésnek, az önértékelésnek, de a valódi böjt nem elégszik meg fizikai eredményekkel. A hiánnyal, az ürességgel, kiszolgáltatottsággal való találkozás óhatatlanul spirituális tapasztalattá válik.

– De mit tanulhatunk a böjtben? Miért böjtölünk egyáltalán?

– Egyszerűbb onnan közelíteni, hogy miért nem: nem azért, mert Isten kedvét leli abban, ha sanyargatjuk magunkat, nem is azért, mert ezzel szeretnénk őt megnyerni, némi képzavarral élve „lekenyerezni”. Nincs szüksége a böjtünkre. A böjtre nekünk van szükségünk. Az étel megvonásával, az éhség kiszolgáltatottságával fontos tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy gyenge emberek vagyunk. A böjt alázatossá teszi a lelket. Az ember felfedezi, hogy függőségi viszonyban van, hogy étel nélkül képtelen élni, hogy bár sokszor azt gondolja, hogy nincs előtte lehetetlen, valójában léte ebben a világban törékeny és sebezhető. A böjt célja valójában az, hogy felfedezzük, nem vagyunk képesek böjtölni. Az ember Istenhez kiált, hogy tudjuk, porból lettünk, és visszatérünk a porba.

– Miről tud lemondani egy szerzetes böjtben, aki eleve lemond számos földi örömről? Ön miről mond le?

– A szerzetesközösség a böjtben a szokásosnál is nagyobb étkezési fegyelmet tart, egyáltalán nem fogyasztunk húst és alkoholt. Ezenfelül minden testvér vállal valami számára kihívást jelentő lemondást, amit lelki vezetőjével egyeztet. Ezt azonban a hiúság kísértése miatt célszerű titokban tartani, én is ezt teszem. De néhány tipp az olvasóknak: negyven napra elhagyni a panaszkodást, kiszállni a közösségi médiá­ból, lemondani a nassolásról, autó helyett tömegközlekedni – ezek mind jó alternatívái lehetnek a klasszikus böjti formáknak.

– Különleges a húsvéti szent három nap, nagycsütörtöktől a feltámadásig. Miben áll egyedülállósága, ami Pilinszky János mellett rengeteg művészt megihletett?

– Az év legszentebb napjaiban arra kapunk meghívást, hogy közösségben mintegy real time jelleggel végigéljük Jézus életének utolsó napjait és feltámadását, azt a titkot, ami egyben a mi életünk legmélyebb igazsága is: a halálon keresztül az életre vagyunk rendelve. Ilyenkor a legszebb, legerősebb szimbólumokkal teli szertartások töltik ki a napokat, hívek százai keresik fel a szerzetesközösségeket, ahol a hétköznapi közegből kiszakadva teljes figyelemmel lehet jelen lenni, a titokra figyelni. De a városi plébániák szertartásai ugyanúgy lehetőséget nyújtanak a legmélyebb igazság ünneplésére.

– Önök advent után most nagyböjtben is Facebook-kampányba kezdtek. Nem szokatlan ez egy szerzetesközösségtől?

– A közösségi médiát mi nem hittérítésre, nem is like-vadászatra vagy rajongói tábor építésére használjuk. A monostor a létével kommunikál. Bakonybél olyan hely, ami ezer éve hat, a keresztény szerzetesi életforma ezerötszáz éve működik. A tér és az idő megszentelésének van egy üzenete, ami nagyon erősen átmegy azoknak, akik eltöltenek nálunk néhány napot. Meg sem kell szólalnunk. A monasztikus élet ugyanakkor helyhez kötött, s ezt a korlátot segít legyőzni a közösségi média: segítséget szeretnénk nyújtani azoknak, akik a világban élve próbálják Krisztust követni, illetve szeretnénk megosztani a monostor élete által közvetített üzenetből valamit azokkal is, akikhez másképp ez a tapasztalat nem jutna el. Hátha kedvet kapnak, hogy eljöjjenek hozzánk, és a parkunkban sétálva vagy egy jó gyógytea mellett beszélgetve velünk együtt tanulják az élet és a halál művészetét.