Szánthó Miklós: Mi a jó nekünk?

Kiderült, hogy mire odaértünk a Nyugat kapujához, és ki is nyitották előttünk, már nem volt meg az a kincs, amire vágytunk, „a kincs, amiért porig égtünk”.

Hogyne, sokkal jobb lenne még több hasonló geostratégiai pillanatot találni például Európában, de a közös gazdasági előnyökön kívül az integráció jelenlegi mesteri rendezetlenségében nem nagyon azonosítható ilyesmi. Magyarországnak az uniós tagság mérlege pénzügyi értelemben eddig (elvileg) pozitív – a „régi tagországok” sem jártak rosszul velünk, tegyük hozzá –, de szellemi-morális értelemben, úgy tűnik, egyre kevesebb az, ami összeköt, és egyre több, ami szétválaszt. A korábbi sorsfordítók idején volt közös szellemi bázisa Európának – a keresztyénség –, ma már legfeljebb a nihilt, a dekadenciát lehet annak tekinteni: Európának és benne az európai integrációnak sajnos ma a posztkeresztyén barbarizmus az intellektuális alapvetése. Nemcsak az választja el a globalistákat és a lokalistákat, hogy melyik hatalmi szinten tartják kívánatosnak a társadalomszervezést, de az is, hogy míg az előbbiek nem, utóbbiak vallják: az ember munkájának egyszerre kell szolgálnia a saját érdekét, a haza javát és Isten dicsőségét.

NINCS MÁR MEG A KINCS

Persze nyilván nemcsak a balliberális oldalt, de az egész magyar politikumot régóta áthatja a Nyugat kapcsán egy sokszor megmagyarázhatatlan utolérési, nyomonkövetési vágy. Csakhogy a szándékok mögött már a „kezdet kezdetén” eltérő motívumok húzódtak meg: míg a szociálliberális testtartás az volt, hogy mindent alá kell rendelni – és adott esetben bármit fel lehet adni – az uniós tagságnak és tagságért, addig a Fidesz egyik, kilencvenes évek közepi kulcsdokumentuma szerint „a nyugati integráció nem öncél, hanem nemzeti érdekeink érvényesítése számára kedvező keret, az unióhoz való csatlakozás nem öncél, hanem eszköz hazánk polgárainak jobb boldogulásához”.

A konkrét megközelítések különbözősége tehát már akkor szembeötlő volt, amikor közös országstratégiaként majd mindenki egyetértett abban, hogy az unióhoz csatlakoznunk kell, és alapvetően a transzatlanti katonai szövetségben a helyünk. És persze ma is ott a helyünk, de azóta történt egy és más, ami felbontotta a már korábban is csak „formálisan közös” országstratégia konszenzusos mivoltát. Mindenekelőtt az, hogy csalódnunk kellett: nemcsak anyagi értelemben (nem lett kolbászból a Bécsben nyitott cukrászdánk kerítése), hanem sokkal inkább morálisan. Kiderült, hogy mire odaértünk a Nyugat kapujához, és ki is nyitották előttünk, már nem volt meg az a kincs, amire vágytunk, „a kincs, amiért porig égtünk”.

Marxista–leninista indoktrináció helyett haladó szellemű erényfitogtatás, államilag szervezett ateizmus helyett piacorientált polkorrektség lett a jussunk, az Internacionálé „nemzetközivé lesz a világ” sora ellenében az Örömóda „testvérré lesz minden ember” felkiáltása várt minket a Lajta túloldalán.

Szánthó Miklós teljes írását a Mandiner magazinban olvashatják!