Szánthó Miklós: Mi a jó nekünk?

Kiderült, hogy mire odaértünk a Nyugat kapujához, és ki is nyitották előttünk, már nem volt meg az a kincs, amire vágytunk, „a kincs, amiért porig égtünk”.

A mindenkori magyar közbeszéd és politika visszatérő eleme, hogy hol a helyünk a nagyvilágban, a Nyugathoz vagy a Kelethez tartozunk, esetleg egyféle hídként funkcionálunk a két kultúrkör között. Ennek leágazása napjainkban a regnáló kormányzat külpolitikájának rendszeres és folyamatos kritizálása. Már-már irracionalitásba hajló őrjöngés veszi kezdetét ilyenkor – pláne egy Putyin- vagy Erdoğan-találkozót követően –, mindennaposak az „Orbán kivezeti az országot Európából” vagy „bizantikus despotákkal parolázik” szalagcímek.

Csakhogy már önmagában a kérdésfeltevés is hibás, ráadásul jól rámutat a hazai (és nemzetközi) baloldal szellemi korlátoltságára. A kérdés ugyanis nem az, hogy Nyugat vagy Kelet, hanem hogy mi a magyar érdek. Aki az előbbi opciót tartja kizárólagosan választható alternatívának, az csak birodalmi rendekben és az azokhoz való igazodásban tud gondolkodni, nem mer magyar lenni. Ahogy korábban ezeken a hasábokon is megfogalmaztam: az egyik oldal az egymással végül fuzionáló transznacionális metaszerveződésekben látja a „jó rend” alapját, a másik pedig a lehatárolt, a helyhez kötöttség érzéséből táplálkozó társadalmi entitásokban. Ez alapvető különbség.

Nem az fáj tehát igazából a kritikusoknak, hogy egy, a nemzeti önszabadságot előtérbe helyező kormányfő keleti nagyhatalmak vezetőivel találkozik – hiszen ugyanazzal a töretlen kedélyességgel háborognak, ha Trumpról van szó, és ugyanígy rökönyödnek meg, ha Merkelről –, hanem az, hogy mintamásolás helyett modellalkotáson töri a fejét. Hogy mer magyar lenni. A haladásfetisiszta progresszió számára ez persze érthetetlen: ők mindig azon munkálkodnak, hogyan lehetne uniformizálható minták alapján jobbá tenni a világot, így nem győznek csodálkozni, ha valaki elutasítja a Nyugatról (vagy Keletről) való egyoldalú normaátvétel üdvös voltát.

ÖSSZEKÖT MÉG VALAMI?

Tény persze, hogy országunk – és vele teljes „félperifériás” (sic!) régiónk – lelkialkata évszázadok óta arra van trenírozva, hogy alá kell magunkat rendelni egyik vagy másik, földrajzi vagy szellemi kolonizálást végző törekvésnek, más út nem létezhet. Mielőtt valaki Szent István vagy a Monarchia példájával jönne, meg kell jegyezni: természetesen a kettőnek lehet közös metszéspontja vagy akár halmaza is. Lehet, létezhet – ahogy létezett is – olyan szituáció, amikor egy külső, birodalmi vagy globális tendencia és a magyar érdek egybeesik: ez jó forgatókönyv mindenkinek, de realista gondolkodás alapján nem azért, mert mindenkinek jó, hanem mert nekünk (is) jó.

Hogyne, sokkal jobb lenne még több hasonló geostratégiai pillanatot találni például Európában, de a közös gazdasági előnyökön kívül az integráció jelenlegi mesteri rendezetlenségében nem nagyon azonosítható ilyesmi. Magyarországnak az uniós tagság mérlege pénzügyi értelemben eddig (elvileg) pozitív – a „régi tagországok” sem jártak rosszul velünk, tegyük hozzá –, de szellemi-morális értelemben, úgy tűnik, egyre kevesebb az, ami összeköt, és egyre több, ami szétválaszt. A korábbi sorsfordítók idején volt közös szellemi bázisa Európának – a keresztyénség –, ma már legfeljebb a nihilt, a dekadenciát lehet annak tekinteni: Európának és benne az európai integrációnak sajnos ma a posztkeresztyén barbarizmus az intellektuális alapvetése. Nemcsak az választja el a globalistákat és a lokalistákat, hogy melyik hatalmi szinten tartják kívánatosnak a társadalomszervezést, de az is, hogy míg az előbbiek nem, utóbbiak vallják: az ember munkájának egyszerre kell szolgálnia a saját érdekét, a haza javát és Isten dicsőségét.

NINCS MÁR MEG A KINCS

Persze nyilván nemcsak a balliberális oldalt, de az egész magyar politikumot régóta áthatja a Nyugat kapcsán egy sokszor megmagyarázhatatlan utolérési, nyomonkövetési vágy. Csakhogy a szándékok mögött már a „kezdet kezdetén” eltérő motívumok húzódtak meg: míg a szociálliberális testtartás az volt, hogy mindent alá kell rendelni – és adott esetben bármit fel lehet adni – az uniós tagságnak és tagságért, addig a Fidesz egyik, kilencvenes évek közepi kulcsdokumentuma szerint „a nyugati integráció nem öncél, hanem nemzeti érdekeink érvényesítése számára kedvező keret, az unióhoz való csatlakozás nem öncél, hanem eszköz hazánk polgárainak jobb boldogulásához”.

A konkrét megközelítések különbözősége tehát már akkor szembeötlő volt, amikor közös országstratégiaként majd mindenki egyetértett abban, hogy az unióhoz csatlakoznunk kell, és alapvetően a transzatlanti katonai szövetségben a helyünk. És persze ma is ott a helyünk, de azóta történt egy és más, ami felbontotta a már korábban is csak „formálisan közös” országstratégia konszenzusos mivoltát. Mindenekelőtt az, hogy csalódnunk kellett: nemcsak anyagi értelemben (nem lett kolbászból a Bécsben nyitott cukrászdánk kerítése), hanem sokkal inkább morálisan. Kiderült, hogy mire odaértünk a Nyugat kapujához, és ki is nyitották előttünk, már nem volt meg az a kincs, amire vágytunk, „a kincs, amiért porig égtünk”.

Marxista–leninista indoktrináció helyett haladó szellemű erényfitogtatás, államilag szervezett ateizmus helyett piacorientált polkorrektség lett a jussunk, az Internacionálé „nemzetközivé lesz a világ” sora ellenében az Örömóda „testvérré lesz minden ember” felkiáltása várt minket a Lajta túloldalán.

Szánthó Miklós teljes írását a Mandiner magazinban olvashatják!