„Cancel culture”, az új európai érték

Első pillantásra egyszerűen abszurdnak tűnik, hogy az EU csúcsvezetői egy szigorúan nemzeti üggyel foglalkoznak. A találkozó végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy

a cancel culture, azaz az „eltörlés kultúrája”, a Nyugat kulturális rákfenéje legitim politikai módszerré vált.

Szomorú, de igaz, hogy az EU reakciója pontról pontra követi a társadalmi igazságosság harcosainak kézikönyvét:

Érzelmek érvényesülnek az észérvek felett, érzések a tudás felett, gyors ítéletek a vita felett: az aktát már azelőtt lezárták, mielőtt még megnyitották volna. Magyarország törvénye nyílt diszkrimináció, erről nincs mit többet mondani. Senki sem hallgatta meg Orbánt, és kétlem, hogy bárki is elolvasta volna a törvényt, nem volt kétoldalú egyeztetés a kormányzati szereplők között. Magyarország érveit nem is vették figyelembe. Pedig van néhány:

Mi van a szülők jogával, hogy a saját meggyőződésük szerint neveljék gyermeküket? Elutasítva!

Nem tudjátok, mi a különbség tűrés és támogatás között? Nem leszel meleg csak azért, mert megnézel egy filmet (mondta Bettel, Luxemburg miniszterelnöke)! Valószínűleg ez így van,

de ha tíz év alatt az Egyesült Királyságban 3000 százalékkal, Svédországban pedig 1500 százalékkal nőtt a nemváltó kezelések száma, akkor talán lehet egy szavunk a transzpropagandát illetően, nem?

Azt tanítani az iskolákban, hogy férfinak vagy nőnek lenni pusztán kulturális konstrukció, és hogy a lányoknak lehet péniszük, a fiúknak pedig vaginájuk, tudományosan téves elképzelés. Olyan, mintha azt mondanánk a gyerekeknek, hogy a Föld lapos, nem igaz? Ez káros lehet a gyermekek fejlődésére. Hagyd csak, szabadnak kell lenned, hogy az legyél, aki akarsz, és azt szeresd, akit akarsz, pont! Lehet, de a nők nők akarnak lenni, és nem „menstruáló személyek”, a transzaktivisták szinte szó szerint zaklatják őket, amikor emlékeztetnék őket, nem igaz? Csitt, ne szabj gátat a történelem menetének!

Felejtsd el a törvényt, ez egy társadalmi, média- és erkölcsi ítélkezés: pár órával a vita kirobbanása után a meccs véget is ért: a magyar törvényjavaslat „egyértelműen diszkriminatív” és „ellentétes az Európai Unió összes (igen, az összes!) alapértékével”. Nem kevesebb. Általában hónapokig, ha nem évekig tart, amíg az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indít. Ezúttal elég volt néhány óra is. De várjunk csak, az oktatás nem nemzeti hatáskör, ez valóban az Európai Tanács hatáskörébe tartozik? Nem számít, ez most nem a törvényről szól, te nagyokos, a közös értékek forognak kockán, ez erkölcsi kérdés! Igen, de a szerződés 5. cikke világosan kimondja, hogy „ az unió kizárólag a tagállamok által a szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el”, ez fontos, nem? És persze a szülő neveléshez való joga is benne van az EU Chartában, ugye? Biztos, hogy Brüsszelnek kell eldöntenie, hogy a magyar gyerekeket hogyan tanítják az iskolában a szexről? Az uniós értékek egyetemesek, hitetlen, és különben is, ki vagyok én, hogy ellentmondjak a médiának? Valóban jó érv, a közösségi oldalak és a média elsőként mondták ki a maguk elfogult és megmásíthatatlan igazságát.

A végső cél: megalázás, megbánás és …az eltörlés: Rutte miniszterelnök volt a szólista a rituálé utolsó szakaszában. „Az a célom, hogy térdre kényszerítsem Magyarországot”, „Szégyellem, hogy e mellett a fickó mellett ülök” – jelentette ki diplomatikusan, miközben a kórus másik 16 tagja a hungxitot zengte. Magyarország megkérdőjelezett egy dogmát, és nem bánta meg azonnal a bűnét. Ezért nem elítélték, hanem rögtön törölték az állam- és kormányfők.

Ironikus, ahogy a sokszínűséget hirdetők abszolút, kvázi vallásos hűséget várnak el egy bizonyos gondolkodásmódhoz, ami történetesen nem más, mint a sajátjuk. A politikai sokszínűség már nem jelent semmit a nyugat-európai elit számára.

Nem emlékszem, hogy Lengyelország panaszkodott volna az Európai Tanácsban, amikor Belgium engedélyezte az eutanáziát a kiskorúaknak. Magyarország nem lengette a frexit zászlót Macron törvénye miatt, amely „pszichoszociális zavarra” hivatkozva az abortuszt a terhesség legvégéig engedélyezte.

Nem panaszkodott az újszülöttek eutanáziája miatt sem Hollandiában (ez az úgynevezett Groningen Protokoll). Egyesek ezeket a gyakorlatokat egyszerű gyilkosságnak és ezért az európai értékek durva megsértésének tekintik. A konzervatív kormányok azonban ragaszkodnak a játékszabályokhoz, és otthon tartják, ami otthonra való, és az EU-ba azt hozzák, ami az EU-ra tartozik. A tolerancia elsősorban azt jelenti, hogy elfogadjuk azokat a dolgokat, amelyeket nem szeretünk, feltéve, ha ez kölcsönös. A sokféleség nem csak szexuális vagy etnikai vonatkozású lehet: ez elsősorban az egyet nem értés, a másként gondolkodás joga. A nyílt kettős mérce, a dogmatikus nézetek és az eltérésektől való idegenkedés (ismét a cancel culture alappillérei) homlokegyenest ellentmond ennek az értéknek, és az EU-t csúszós lejtőre sodorja.

Orwelliánus dolog a sokszínűségre hivatkozni, hogy elnémítsunk egy országot. Most ez történt.

Ez a vita végül is megerősíti, hogy az EU egy olyan liberális klub lett, ahol csak a progresszív eszméknek van legitimitásuk. Egyesek számára ez nem meglepő, mások viszont elkeseredettek, hiszen most már nyilvánvaló, hogy az EU az Európai Tanácsban hivatalosan is liberális „coming-outolt”. Mostantól a 2. cikkben rögzített értékek értelmezésekor csak egy hangnem létezik, a liberális/progresszista, és vigyázzunk, nehogy az igazság körén kívülre kerüljünk. Nem számít, hogy ez a rendelkezés azért szándékosan homályos, hogy elkerüljék Európa politikai és kulturális sokszínűségének támogatását. Kit érdekel, ha ez a politikai fennakadás csak az erkölcsi felsőbbrendűséggel magyarázható. Csak megtörtént, és jobb, ha lenyeljük. Egyesülni a sokféleségben vagy behódolni az egyformaságba? Ez már nem kérdés.

A szerző Rodrigo Ballester, az Európai Tanulmányok Műhely vezetője

Borítókép: MTI/EPA pool/Johanna Geron