Első pillantásra egyszerűen abszurdnak tűnik, hogy az EU csúcsvezetői egy szigorúan nemzeti üggyel foglalkoznak. A találkozó végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy
a cancel culture, azaz az „eltörlés kultúrája”, a Nyugat kulturális rákfenéje legitim politikai módszerré vált.
Szomorú, de igaz, hogy az EU reakciója pontról pontra követi a társadalmi igazságosság harcosainak kézikönyvét:
de ha tíz év alatt az Egyesült Királyságban 3000 százalékkal, Svédországban pedig 1500 százalékkal nőtt a nemváltó kezelések száma, akkor talán lehet egy szavunk a transzpropagandát illetően, nem?
Ironikus, ahogy a sokszínűséget hirdetők abszolút, kvázi vallásos hűséget várnak el egy bizonyos gondolkodásmódhoz, ami történetesen nem más, mint a sajátjuk. A politikai sokszínűség már nem jelent semmit a nyugat-európai elit számára.
Nem emlékszem, hogy Lengyelország panaszkodott volna az Európai Tanácsban, amikor Belgium engedélyezte az eutanáziát a kiskorúaknak. Magyarország nem lengette a frexit zászlót Macron törvénye miatt, amely „pszichoszociális zavarra” hivatkozva az abortuszt a terhesség legvégéig engedélyezte.
Nem panaszkodott az újszülöttek eutanáziája miatt sem Hollandiában (ez az úgynevezett Groningen Protokoll). Egyesek ezeket a gyakorlatokat egyszerű gyilkosságnak és ezért az európai értékek durva megsértésének tekintik. A konzervatív kormányok azonban ragaszkodnak a játékszabályokhoz, és otthon tartják, ami otthonra való, és az EU-ba azt hozzák, ami az EU-ra tartozik. A tolerancia elsősorban azt jelenti, hogy elfogadjuk azokat a dolgokat, amelyeket nem szeretünk, feltéve, ha ez kölcsönös. A sokféleség nem csak szexuális vagy etnikai vonatkozású lehet: ez elsősorban az egyet nem értés, a másként gondolkodás joga. A nyílt kettős mérce, a dogmatikus nézetek és az eltérésektől való idegenkedés (ismét a cancel culture alappillérei) homlokegyenest ellentmond ennek az értéknek, és az EU-t csúszós lejtőre sodorja.
Orwelliánus dolog a sokszínűségre hivatkozni, hogy elnémítsunk egy országot. Most ez történt.
Ez a vita végül is megerősíti, hogy az EU egy olyan liberális klub lett, ahol csak a progresszív eszméknek van legitimitásuk. Egyesek számára ez nem meglepő, mások viszont elkeseredettek, hiszen most már nyilvánvaló, hogy az EU az Európai Tanácsban hivatalosan is liberális „coming-outolt”. Mostantól a 2. cikkben rögzített értékek értelmezésekor csak egy hangnem létezik, a liberális/progresszista, és vigyázzunk, nehogy az igazság körén kívülre kerüljünk. Nem számít, hogy ez a rendelkezés azért szándékosan homályos, hogy elkerüljék Európa politikai és kulturális sokszínűségének támogatását. Kit érdekel, ha ez a politikai fennakadás csak az erkölcsi felsőbbrendűséggel magyarázható. Csak megtörtént, és jobb, ha lenyeljük. Egyesülni a sokféleségben vagy behódolni az egyformaságba? Ez már nem kérdés.
A szerző Rodrigo Ballester, az Európai Tanulmányok Műhely vezetője
Borítókép: MTI/EPA pool/Johanna Geron