– Szimbolikus helyen zajlik az interjú: édesanyja, a szovjet kényszertáborokat megjárt Rohr Magdolna egyike volt azoknak, akik 1993-ban a világon elsőként felállították az V. kerületi Honvéd téren a Gulag-emlékművet. Mi volt az oka, hogy éppen ezt a helyszínt választották?
– Ennek gyakorlati és érzelmi oka is volt, ugyanis 1953 novemberében a szüleim ebbe a kerületbe, pontosabban az Alkotmány utca 4.-be (A Gulág Alapítvány mai székhelyére – a szerző) érkeztek haza. Édesanyám nem itt lakott, de a nagyszüleim ide költöztek, a család pedig ezen a helyen kezdte a közös életét. Én azután születtem meg, miután „politikai fogolyként” hazaérkeztek a Szovjetunióból. A Honvéd tér nemcsak emiatt ikonikus, hanem mert 1945-ben egy lebombázott ház volt, kilenc évvel később – születésem évében – pedig egy játszóteret hoztak létre, amelyet rendszeresen meglátogattunk. Így nem volt kérdés, hogy itt állítják fel az emlékművet.
– Hogyan sikerült Rohr Magdolna törekvését megvalósítani?
– Ő már a lágerben elhatározta, hogy ha egyszer hazakerül, akkor az ott meghalt honfitársai emlékére létrehozza az alkotást. A rendszerváltoztatás előtt már elkezdődött ennek a megszervezése, a lakásunk mondhatni egy „földalatti mozgalom” színhelye volt, ugyanis nálunk találkozott az összes volt sorstárs, akik szívükön viselték az emlékmű felállítását. Édesanyám kapcsolatot ápolt több politikussal is, ennek révén elérte, hogy bajtársaival együtt méltó módon emlékezzenek meg az ottmaradottakról. Széles körű segítséget kaptunk a szobor létrehozásához: Sára Sándor rendező filmet forgatott a szovjet lágereket megjárt nőkről, az akkori honvédelmi miniszter, Für Lajos pedig elvállalta az alkotás fővédnökségét.

– Mi volt az oka szülei elhurcoltatásának?
– „Kémnek”, „hazaárulónak”, illetve a „nép ellenségének” titulálták őket, de valójában koholt vádak alapján szállították ki őket marhavagonokban a Szovjetunióba, mindössze tizenhat évesen. Tíz év kényszermunkára ítélték az akkor még fiatalkorú anyámat, de édesapám is fiatal fiúként – más okból – került a Gulagra, szintén tíz évet kapott. Szüleim végül – már szerető párként – térhettek haza 1953-ban. Mély hazaszeretetüket jól jelzi, hogy hazatértük után, 1956-ban nem emigráltak, holott erre minden okuk meg lett volna. Ehelyett – kockáztatva személyes biztonságukat – itthon maradtak.