Hat lövész hasal a betonon a tatai MH 25 Klapka György Lövészdandár gyakorlóterén. Még nem lőnek, a „tűzharc” zaja csak a távoli dombok felől hallatszik, ahol éppen a harckocsizók gyakorlatoznak. De mi nem a tankok miatt érkeztünk a tatai helyőrségbe, hanem azok miatt a fiatalok miatt, akiket a honvédség állományában egyszer csak úgy emlegetnek majd: mesterlövész.
A legokosabb lövészkatonák
A magyar gyártmányú Szép–M1 puskák támaszával a vállukon, fekvő pozícióban a távcsövekbe kémlelő katonák most éppen azt gyakorolják, hogyan lehet bemérni a mozgó cél sebességét, kiszámolni, mennyivel kell előre tartani ahhoz, hogy egy bizonyos távolságon le tudjanak adni egy pontos lövést. Egyelőre ez a gyakorlat abból áll, hogy az oktatók előttük járnak-kelnek, hozzájuk kell igazítani az optikát, a ballisztikát, a fegyvert.
A kiképzésük idén hat hétig tart és jövőre folytatódik, több mint egy hónapos a felkészítés egy olyan rendszer szerint, amelynek alapjait Debreceni Tibor zászlós dolgozta ki. A „mesterek mestere” a hortobágyi tanyavilágból küzdötte fel magát katonai kollégiumokon, hazai és nemzetközi tanfolyamokon, szemináriumokon keresztül a legjobb fegyverzettechnikai és lövészszakemberek közé.
Nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is a legkiválóbbak egyike, ma már nincs olyan országos mesterlövész-bajnokság, ahol ne az első vagy a második helyen végezne.
Egy versenytársa van a hazai mezőnyben, akivel rendszeresen megosztoznak az arany- és az ezüstérmeken, Vasvári István civil lövész. A nagy rivális természetesen a barátja is lett azóta, filmekbe illő történet az övék. Debreceni zászlós azonban a nemzetközi versenyekről is számtalan díjat gyűjtött be a Magyar Honvédség dicsőségére. Amire azonban talán a legbüszkébb, hogy a kiképzési szisztémája alapján olyan mesterlövészek kerülnek ki a keze alól, akikről méltán állíthatja: a legokosabb lövészkatonák. Nem véletlenül.