A magyar egyház sokszínű és fiatal

Nem szabad hagynunk, hogy a Magyar Ateista Társaság megtörje társadalmunk gerincét és az egyetemes értékeinket – véli Bese Gergő atya, akivel az elmúlt évekről, a személyes próbatételei­ről és az előttünk álló nehézségekről is beszélgettünk.

2022.09.01. Budapest Bese Gergő atya Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Bejárta Európa és hazánk legismertebb Mária-kegyhelyeit, ahol folyamatosan érlelődött önben a papi hivatás gondolata. Mi volt az, ami egyértelművé tette az útját?
– Abba a generációba tartozom, amelynek tagjai nagyon nehezen hoznak döntést: 18 évesen az ELTE-n tanultam tanárin, udvaroltam, és napról napra éltem. Mindig éreztem ugyanakkor, hogy van még valami más is. Olyan, mint egy étel, amit jóízűen enni kezdek, és meg is tudnám enni, enyhítené az éhségemet, de hiányzik belőle valami. Így voltam az életemmel: jó volt álmodozni arról, hogy családot alapítok, építettem a közéleti karrierem, képviselő voltam, jól éreztem magam a tanári pályán, de mégsem voltam a helyemen. A zarándokhelyeken folyamatosan azért imádkoztam, hogy választ kapjak, mi az a hiányzó fűszer. Végül egy ifjúsági fesztiválon jött a felismerés, ahol egy tanúságtételen egy atya arról mesélt, hogy meghallotta az Úr hívó szavát, és pap lett, mellette pedig gyermekeket tanít. Azonnal tudtam, végre választ kaptam, merre kell mennem.

– Nem lehetett egyszerű maga mögött hagyni az addigi életét. Mikor jött el a mélypont?
– Valóban próbára tett. Mindenről le kellett mondanom, megszűntem a magam urának lenni. A szeminárium ideje alatt jött el a mélypont. Nem igazán szerettem.
– De hiszen még egy évet sem töltött el ott…
– Nem, de ettől még nehéz volt.

– Pedig van, aki még fizet is azért, hogy elvonulhasson, és kizárjon mindent. Hozott valamilyen felismerést az ott töltött idő?
– Mindent túl lehet élni. Viccen kívül, számomra csupán rengeteg szomorúságot hozott az ott töltött idő. Sokan adták fel és hagyták ott a szemináriumot amiatt, mert a papi képzés elavult. Biztos vagyok benne, hogy ezek a férfiak ma nagyon jó családapák, de elkeserítő, hogy az elavult rendszer miatt fordultak vissza a kijelölt útról.

– Egyes vélemények szerint a cölibátus eltörlésével újra népszerű lehetne a papi pálya. Vajon azzal, hogy a papok családot alapítanak, támaszt nyújtanának a mai fiataloknak, a friss házasoknak utat és jó példát mutatva? Önnek mi a véleménye erről?
– Ez akkor működne, ha sokkal egészségesebb lenne lelkileg a társadalom. Mi is ezt a levegőt szívjuk, mi is ebben a közegben élünk, a mi kispapjaink nagy része is csonka családban nőtt fel, ugyanolyan sérüléseink vannak, mint a férfiak többségének. Tízből hat pap szintén elcsúszna, és ahelyett, hogy jó példát mutatnának, csak még nagyobb káoszt teremtenének. Emellett látom a görög papokat és családjukat, mennyire nehéz helytállniuk, mert ki vannak szolgáltatva, rá vannak utalva a híveik hozzájárulására. Meggyőződésem, hogy ez az életpálya nem arra való, hogy családot alapíts. 

– Mi lehet az oka annak, hogy minden második házasság kudarcra van ítélve?
– A gond ott kezdődik, hogy egyáltalán nem beszélünk a szexualitásról, az intimitásról, teljesen tabutéma a szex. Amikor egy férfi hazaér a munkából, beköszön a családjának, de nem öleli meg a feleségét, nem csattan el egy csók. A mai gyerekek úgy nőnek fel, hogy nem látják a szüleiket udvarolni, érzelmeket kifejezni. Így később, a párkapcsolataikban sem tudják kifejezni, megélni és viszonozni azokat. Az sem segít, hogy a mai fogyasztói társadalomhoz vagyunk „beállítva”. Mindent lecserélünk, maximum két év, és kukába kerülnek azok az eszközeink is, amelyek még jól működnek. Rutinná vált a pótolhatóság.

– Hol csúszik el a legtöbb házasság?
– Egy illúzión. Fontos tudatosítani, hogy bár házasságkötéskor fizikai­lag ketten kötünk házasságot, de valójában az oltár előtt áll az összes előző szerelmünk is. Teljesen mindegy, hogy mennyire voltak boldogtalanok azok a kapcsolatok, egy bizonyos év után mindent kiszínez az agyunk, megszépülnek ezek az emlékek. A házastársi viták, nehézségek során pedig ezek a szelencék kinyílnak, és arra gondolunk, „bezzeg a Juliskával vagy Pistával biztos nem itt tartanánk…”. És máris elindulunk a bűn útján: gondolat, szó, cselekedet, mulasztás. Bár nincs ezzel kapcsolatban statisztikai adatom, a papi tapasztalatom szerint a hűtlenségek kétharmada a volt – nagynak vélt – szerelmek miatt történik meg.

– Hogyan lehetne a jó mederbe terelni a párkapcsolatokat?
– Amíg Isten helyett bálványokkal vesszük magunkat körbe, addig a párkapcsolatok sem lesznek stabilak. Évszázadok óta jól működő hagyományokat rontunk el. Mindent átitat a szexualitás, nem tudjuk kordában tartani magunkat deréktól lefelé. Szabadok lennénk? Egymillió alkoholista országa vagyunk, négyszázezer kábítószerfüggő él hazánkban, tizenegy éves gyerekek lesznek pornófüggők. Amíg a régi világban az Isten volt az első, addig a mai ember kidobta onnan az Urat, és ezt az űrt olyan bálványokkal tölti meg, amelyek tévútra visznek. Az istenkeresés, az istenkapcsolatból származó lelki béke megszűnt, amelyet az itallal, játékkal, pornóval és drogokkal pótolunk. Rabok lettünk, a sátán rabjai.

– Pedig az elmúlt években, a járvány óta nagyobb szükségünk lett volna az istenkapcsolatra, mint valaha. Hogyan szerepelt a nemzetünk ezen a próbatételen?
– Az első hullámban úgy fogalmaztam, hogy az emberiség nagy része hitre fog ébredni ebben az időszakban. Ha visszagondolok erre a kinyilatkozásomra, ma már kinevetem magam, mert nagyon nem jöttek be a számításaim. Amíg 2020 tavaszán aggódtunk az idősekért, a harmadik hullámban már haragudtunk rájuk, bűnbaknak kiáltottuk ki őket, szeretet helyett elfordultunk tőlük. Arra sem számítottam, hogy a halálra való reakciónk mennyire érzéketlenné válik majd. Annyi tragédia történt körülöttünk, hogy nem volt időnk és módunk feldolgozni azt. Minden generációnak megvannak azok a Covid-sebei, amelyek még arra várnak, hogy begyógyítsuk őket.

– Mire tanította az elmúlt időszak?
– A járvány időszaka abban erősített meg: a csodák közöttünk vannak. Az Isten és a tudomány közötti falon csak az imádság, a hit tud áthatolni. A baj az, hogy ezek a csodák nem tudnak elérni az emberekhez, mert már imádkozni is elfelejtettek. Egy temetésen a gyászolók kétharmadának csukva van a szája, és nem tudja, a „Mi Atyánk” után mi következik. A sátán elvette azt a lehetőséget, hogy megéljük ezeket a csodákat, már csak a tudományban bízunk.

– Még a pandémiát sem hevertük ki, a szomszédunkban kitört a háború. Ön szerint a háború, az állandósuló válságok, a természet kizsigerelése rákényszerít minket arra, hogy máshogy rendezkedjünk be a világban?
– Nincs más út. Az biztos, hogy irigyelni fogjuk a szegény és a fejlődő országokat, mert ők mosolyogva veszik tudomásul, ha nincs két napig áram. Irigyelni fogjuk azokat, akik együtt élnek a természettel, akik megelégszenek a családjuk közelségével, akiket nem ragadott el a fogyasztói társadalom. Az Úristen nagy ajándéka, hogy szabad akaratot kaptunk, de minden cselekedetnek van következménye. Visszaéltünk ezzel az ajándékkal, most megfizetjük az árát. A folyó kilépett a medréből, pedig azt gondoltuk, ilyen széles a folyó, holott ez maga az árvíz, ami magával ragadta a családokat és a normalitást. Most pedig a folyó visszaáll a medrébe. Nem lesz könnyű, de bízom benne, hogy a megpróbáltatások ellenére képesek leszünk újra visszatalálni az ősi szeretethez, a hithez, Istenhez.

– Ezt a bizonytalan időszakot használja ki most a Magyar Ateista Társaság, amely arra buzdít, hogy valljuk magunkat hitetlennek. Miért lehet veszélyes egy ilyen társaság?
– Láttunk már pogány, istentelen világokat, gondoljunk csak a Római Birodalomra, Nagy Sándorra, a nemzetiszocializmusra vagy a kommunizmusra. Mind elbukott. Azt mondta Szent II. János Pál pápa: az a társadalom, amely Isten nélküli világot épít, fölfalja az építőjét. A Magyar Ateista Társaság törekvéseit éppen ezért veszélyesnek és közösség elleni uszításnak tartom, amelyek az emberi és a nemzeti értékek ellen dolgoznak. Nem szabad hagynunk, hogy a társaság megroppantsa társadalmunk gerincét és veszélyeztesse egyetemes értékeinket.

– A tavalyi pápalátogatáson hazánk bebizonyította, hogy nagyon is jelen vagyunk a világ keresztény térképén. 

– Így van. Bár a tavalyi eucharisztikus kongresszuson a szentatya csak néhány órát töltött nálunk, de olyan benyomások érték, hogy vissza akar jönni. A pápa és az idelátogató bíborosok és vatikáni küldöttek is láthatták, hogy a magyar egyház él, sokszínű és fiatal. Százezrek énekeltek körmenetben Budapest utcáin, minden atrocitás és ellentüntetők nélkül – ez a nyugati szomszédainknál szinte lehetetlen lenne. A magyar társadalom viszont megmutatta, hogy bár tagjai nem mindenben értettek egyet, megtisztelték azokat, akiknek ez fontos. Ezt a kultúrfölényt kell megmutatnunk újra, amikor jövőre ellátogat hozzánk ismét a szentatya.