Az igazi kérdéseket a világ teszi föl, mondta Y. Congar domonkos atya. Mit jelent ez? Azt, hogy a világnak halaszthatatlan kérdései vannak. Újra és újra kirobbanó válságaival az egész emberiséget érintő kérdéseket tesz föl. Ezek egytől egyig áthullámoznak az egyházon is.
Mi, keresztények valljuk, hogy a világ egyetlen kérdését sem lehet tartósan megoldani anélkül, hogy ne vennénk figyelembe az emberiesség követelményét, amelynek mélye és magassága Jézus Krisztus. A világ nem semmitmondó ügyekkel foglalkozik, hanem a lét kérdéseivel. Szó szerint azzal, hogy megmarad-e vagy elpusztul.
Megteremtette a technikai civilizációt, amelynek beláthatatlan következményei vannak. Soha nem hitt reményekre jogosítja fel az embert, de a teljesítmények árnyékában újfajta pusztulás fenyegeti vizét, levegőjét, földjét és környezetét. A föld nyersanyagkincsei rohamosan fogynak, s ott, ahol föl vannak halmozva vagy új energiahordozók fölkutatásával foglalkoznak, egyesek vagy csoportok önkényes terve dönt felhasználásukról.
Az eltömegesedés magas lelki-szellemi műveltséget követel meg ahhoz, hogy békességben éljen egymás mellett ember és ember, nép és nép. Ezzel szemben a jéghideg erőszak és bűnözés nőttön nő, és a szellemi érdeklődés gyöngülése mindennapos tapasztalatunk.
Valóban a világ veti föl az igazi kérdéseket. Akkor talán az egyház nem is fontos? Korántsem. Mindaz, amit tanít az evangéliumban, s Jézus Krisztus maga – ma is – igaz és nélkülözhetetlen, sőt sokasodó megoldatlanságaink közepette egyre s beláthatóan igazabb.
Éppen ezért az egyháznak nem egy új, másfajta Krisztust kell hirdetnie, hanem ugyanazt a Jézust kell másképpen átélnie: Kiérlelt magatartással, más nyelven, a világ korszerű értelmezésével, nagyobb feszültséggel, mélyebb „ösztönösséggel”, jobban azonosulni Vele s egyben a világgal. Csak hiteles, próbáin átesett és tevékeny keresztény tud felelni a világ kihívásaira, és tud megfelelni Jézus követelményeinek.
Át kell gondolnunk az okokat, amelyek az egyházat elidegenítették a világtól, a keresztény felekezeteket egymástól, keresztényeket a keresztényektől, a különböző vallásokat egymástól.
Átélni a krízist annyi, mint nagyon becsületes önvizsgálatot tartani, de azt is jelenti, hogy Krisztusnak nagyobb teret kell engedni az életünkben s életünk által a világban, de jelenti azt is, hogy fölmérjük az egyház mai önzetlenségét, véráldozatát és szenvedését.
Az egyháznak ma sincs versenytársa abban, hogy mindenféle haszon, hatalom vagy siker nélkül küldi a nyomorúságba, ismeretlen veszélyek közé orvosait, tanárait és papjait, hogy elmaradott népek között betegeket gyógyítsanak, tanítsanak, hirdessék az igazságosság eszméit, meggyökereztessék a kultúrát. Ez az átélés küldetéstudatból táplálkozik.
Küldetéstudata annak van, aki már nem méricskéli az életét, nem latolgatja, hogy „miért” és „mivégre”, hanem él és cselekszik, mert küldetett. Krisztus bízta meg azzal, hogy örömhírt és igaz szavakat ajándékozzon a világnak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!