– A találkozónkra érkezve azt láttam, hogy a kórház biciklitárolója dugig volt, az épületbe érve pedig több kolléga a kezében vitte a kerékpárját. Ez is a prevenciós programjuk része, illetve eredménye?
Velkey György János: A kettő kéz a kézben jár, hiszen hiába vannak prevenciós programok, ha a kollégák azt látják, hogy mindez csak papíron fontos. Az elmúlt negyven évben, amióta az egészségügyben vagyok, elképzelhetetlen volt, és nagyon sokfelé most is talán elképzelhetetlen, hogy mondjuk egy vezető főorvos vagy egy igazgató ne egy felsőkategóriás autóval érkezzen a munkahelyére, és öltönyben szálljon ki onnan. Én például évek óta csak kerékpárral járok, és hozzám hasonlóan sok vezető is, ami segített abban, hogy feloldódjanak azok a hierarchikus beidegződések, hogy egy igazgatónak egy luxusautóból kell kiszállnia. Ehelyett én csapzottan, olykor esőtől elázva érkezem. És igen, nagy öröm, hogy a biciklitárolónkat már bővíteni kell.
– Tehát a példamutatás spontán vált a prevenciós programjuk részévé?
Velkey György János: Pontosan. Egyedül nem megy, ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg és izgalmas visszagondolni, hogy ezelőtt 15 éve egy kollégám egyszer csak megszólított, hogy szervezzünk egy maratont, amit közösen futunk le. Beleegyeztem, de akkoriban a mozgás igen távol állt tőlem,
úgy kezdtem a futást, hogy száz méter futás, száz méter gyaloglás, és még ebbe is majd belepusztultam.
A maratonból akkor 3600 métert vállaltam, és nagyon elégedett voltam, hogy sikerült teljesítenem a saját távomat. Ma már egyedül is lefutottam a teljes maratont és három csapat is van a Bethesdában, akik rendszeresen futnak, versenyeznek. Azt gondolom, ha tizenöt éve nem lép oda hozzám ez a kolléga, ma nem ülnék itt valószínűleg.

– Ez a tapasztalás segítette abban, hogy felismerje, a Bethesdában dolgozók többsége sincs jól és segítségre van szükségük?
Velkey György János: Azt láttam, láttuk, hogy nagyon sok orvos kolléga és ápoló betegszik meg a túlmunka és az életvitelszerű stressz okán, hogy a vezető halálozási okok, mint a szív-érrendszeri vagy a daganatos betegségek a munkatársakat sem kímélik. Megrendítő volt látni, hogy azok az emberek, akik értünk vannak, akik a gyermekeink életéért harcolnak, végül a saját életüket nem tudják megmenteni, kiégnek, elfogynak, megbetegednek és végül elveszítjük őket. Ezt nem hagyhattam, nem hagyhattuk.