Menedéket ad a kormány a venezuelai magyaroknak

A Venezuelából haza menekülő magyarok többsége már lélekben is maga mögött hagyta a dél-amerikai ország poklát, itthon munkát talált, és megkezdte új életének építését — derült ki gárdonyi riportunkból.

Menekülés a pokolból. Aki magyar, a dél-amerikai országban is számíthat az óhaza segítségére Fotó: Carlos Garcia Rawlins Forrás: Reuters

Az agárdi Hotel Sport a február végi napsütésben még téli álmát alussza, a portás kérlelhetetlenül utunkat állja a vízparti létesítmény sorompójánál. Nem is kérdezi, mi járatban vagyunk, előtte az asztalon az Index.hu kinyomtatott csütörtöki írása, a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül javasolja, amikor megtudja, hogy újságírók vagyunk: – Küldjék el e-mailben­ kérdéseiket a Pro ­Recreazione, a szállodát működtető cég vezérigazgatójának, ő majd válaszol azokra, ha jónak látja.

Másodpercnyi töprengés után – ugyancsak a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül – sarkon fordulok, röpke guglizás után kiderítem a szálloda vezetékes telefonszámát, a titkárnő készséges, és két perc múlva már beljebb tessékel bennünket egy harmincas, piros dzsekis fiatalember, aki ugyan a nevét és a funkcióját nem árulja el, csak egy kérdést tesz fel: – Kit hozzak? – Tulajdonképpen mindegy – dadogom, s most már nem lenne igaz, hogy a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül. Nagy nehezen megemésztem, hogy ránk mosolygott a szerencse, s öt perccel később már ott ül velünk szemben a még a Sport Hotelben tartózkodó kilenc venezuelai magyar menekült közül az egyetlen, aki szinte tökéletesen, alig észrevehető akcentussal beszéli mindkettőnk anyanyelvét. A többiek már nincsenek a szálláson, dolgoznak vagy munkát keresnek, egyszóval megkezdték magyarországi életüket.

– Nagy Csaba Károlynak hívnak, hetvenöt éves vagyok, szeptemberben érkeztem Magyarországra – cáfol rá csípőből azokra az állítólagos informá­ciókra, miszerint a Nicolas Maduro rémuralma elől menekülő honfitársaink a Venezuelában maradt családtagjaikra váró megtorlás miatt nem merik a nevüket és az arcukat adni a szavaikhoz. Amikor látja, hogy kollégám kissé félénken fotózni kezd, int a kezével, hogy nyugodtan folytathatja.

– Bár a feleségem ott maradt Puerto Ordazban, a 450 négyzetméteres házunkban, de egyelőre senki sem bántotta, és azt hiszem, nem is fogja. Igaz, valóságos erődítmény, három elektromos zsilipen keresztül lehet csak bejutni, szükség van erre, mert délután négy után már nem ajánlatos kimenni az utcára, olyankor kétesélyes, hogy épségben, netán élve hazaér-e az ember.

Menekülés a pokolból. Aki magyar, a dél-amerikai országban is számíthat az óhaza segítségére
Fotó: Reuters

Nagy úr 1957 februárjában hagyta el az országot, amikor a bátyja már Amerikában volt, testvérének menekülnie kellett, mert fegyverrel harcolt a forradalom alatt, mindkét lábát átlőtték.

– A VII. kerületben laktunk, apám elesett a fronton. Amikor anyámmal kiléptünk a lakásunk ajtaján, beleejtette a kulcsot a kanálisba, azt mondta, többé nem lesz szükségünk rá. Az ausztriai menekülttáborban két ­opciót kínáltak fel, mi nem az Egyesült Államokat, hanem Venezuelát választottuk. Pár hónap alatt megtanultam spanyolul, szépen boldogultam, van két felnőtt gyermekem meg unokáim, a második feleségem ötvenegy éves, de szegény nagyon beteg, ezért is maradt otthon. Azt mondta, menj, Csaba, elég, ha én éhezem, ketten éhen halnánk a nyugdíjunkból. Valaha dúsgazdag voltam, használt­autó-kereskedésem volt Puerto Ordazban, az Orinoco és a Caroní folyók találkozásánál, meg egy negyvenöt holdas farmom, ahol ezer-ezer narancs-, citrom- és grapefruitfa termett, és egy 36 lábas tengeri vitorlásom is volt, amikor még a Karib-tenger partján, Valenciában laktam. Úgy éltem, mint Marci Hevesen, de tizenkilenc évvel ezelőtt beköszöntött a kommunizmus, Hugo Chávez megnyerte a választásokat, és bár öt-hat évig viszonylag jól éltünk, de lassacskán ránk tört a diktatúra.

Csaba bácsi farmját államosították, de az autókereskedést meghagyták neki.

– Meghagyták, de semmire sem mentem vele, mert az embereknek nem maradt pénzük, senki sem tudott már ­autót venni, csődbe ment a vállalkozásom. Nyugdíjat ugyan kaptam, de mielőtt tavaly szeptemberben elhagytam az országot, 170 000 bolívar volt az összege, de ebből még egy csirkét sem lehet venni a piacon, mert egy darab 200 000-be kerül. A feleségemmel, Raccidiával hajnali ötkor beszélek interneten, csak akkor lehet, mert olyankor éjfél van Venezuelában, és kevésbé terhelt a vonal – mondja, és megremeg a hangja.

– Nagyon hiányzik­ az asszony, ha sikerül munkát találnom Magyarországon, kihozom őt is, ha nem, előbb-utóbb visszamegyek. A házamon kívül van két lakásom, azokat kiadtam, szerintem meg tudnánk élni, persze csak akkor, ha Maduro megbukik, és Guai­dó átveszi a hatalmat. Egy évig, szep­temberig tudom még élvezni a magyar állam vagy a Máltai Szeretetszolgálat vendégszeretetét, igazából nem is tudom, ki finanszírozza a tartózkodásomat. Itt a szállodában napi háromszori étkezést kapok, egy rossz szót nem szólhatok, kiváló az ellátás, és amennyire a pénztárcám engedi, utazgatok is, tegnap Székesfehérváron voltam. Jó lenne állást találni, éjszakai portásként szívesen dolgoznék.

Nagy Csaba Károly dúsgazdag vállalkozóból lett nyomorgó nyugdíjas
Fotó: Havran Zoltán

A logikus kérdésre, hogy akkor miként tudnak megélni az emberek Venezuelában, frappáns választ ad.

– Nem élünk – túlélünk. Csak a feketepiac működik, az áruházak polcai üresek. Mielőtt kijöttem, szívinfarktust kaptam, a harmadikat. Bevittek a kórházba, de nem volt hely. Az egyik ágyon egy halott feküdt, levették, és a helyére fektettek, anélkül, hogy a lepedőt lecserélték volna. Mielőtt Chávez átvette a hatalmat, Venezuela földi paradicsom volt, Dél-Amerika leggazdagabb országa, napi 3,5 millió hordó olajat termelt a PDV, az állami olajvállalat. Ma az egymillió hordót sem éri el a napi termelés, és annak a felét Kubába szállítják – ingyen. Odahaza meg nem tudnak közlekedni az autók.

Chávezt személyesen ismerte Csaba bácsi, krimibe illő történet bontakozik ki a szavaiból.

– Az ország legjobb lakókocsija volt az enyém, valahányszor Chávez gyógykezelésre utazott Kubába, mindig én szállítottam ki a repülőtérre. De az a gyanúm, hogy nem természetes halált halt. Amikor 2012 decemberében utoljára vittem ki a reptérre, mondta, hogy ne süllyesszem le a kocsi padlóját, nem szükséges, és frissen, fürgén leugrott a félméteres magasságból. Nem tűnt betegnek. Meggyőződésem, hogy Havannában meggyilkolták. Az viszont tény, hogy mielőtt utoljára kiment, kijelölte utódjának Madurót. Aki korábban buszsofőr volt, de sohasem dolgozott, folyton betegállományban volt. Hát ez az ember a mi elnökünk. De meg vannak számlálva a napjai. Guaidó erre a hétvégére (szombatra – szerk.) hatalmas tüntetést szervez. Azt mondta: Maduro vagy lemond – vagy lemond. Nincs választása. A legutóbbi tüntetésen már a rendőrség sem avatkozott közbe, a karhatalmisták ott mentek szépen a felvonulók mellett.

Már csak arra vagyunk kíváncsiak, Csaba bácsi hogyan került Magyarországra.

– Két évvel ezelőtt Sipos Éva, a régió magyar nagykövetségének munkatársa felhívott telefonon az ecuadori Quitóból, hogy nem akarom-e megkapni a magyar útlevelemet, mert az állampolgárságom az megvolt, hiszen 1943-ban Budapesten születtem. Jobban ismerem a magyar történelmet, mint a legtöbb itteni, akivel az utóbbi öt hónapban találkoztam. Szóval, megkaptam az útlevelet, majd utána sokáig nem történt semmi, mígnem jó fél éve felhívtak a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól azzal, hogy megoldják a hazatelepülésemet, megveszik a repülőjegyet. Párizson keresztül tavaly szeptemberben megérkeztem. Rögtön idehoztak Agárdra, bár picit hűvös volt már a Velencei-tó, de örömömben megfürödtem – mutatja a mobilján a képet.

A tó túlsó partján ott magasodik a pákozdi csata emlékműve. Ugyan nem a Karib-tenger, de mindez a túlélést jelentette Csaba bácsinak.

Vészesen közeleg a szeptember, és olyan jó lenne legalább egy éjszakai portási állás…