Palócleves
A palócleves természetesen Palócföld lakóinak ősi eledele, mely évszázadok óta ott rotyog a jó palóc atyafiak kondérjaiban. Ugye ez így teljesen hihető? A valóság szerencsére ezúttal is izgalmasabb, mint gondolnánk. A magyar gasztrotörténelem egyik leghíresebb alakja Gundel János vendéglős, aki 1871-ben vásárolta meg a Virágbokor nevű vendéglőt. Itt a kor számos hírességét láthatta vendégül Liszt Ferenctől Tisza Istvánig.
A palóclevest azonban egyik kedvenc vendége, Mikszáth Kálmán kedvéért találta fel,
aki arra kérte, hogy készítsen neki egy olyan levest, amilyet még sohasem evett. A többi már történelem...
Wellington-bélszín
A fenséges, tésztában sült bélszín eredetével kapcsolatban számos, elmélet verseng egymással. Egyikük egyenesen azt állítja, hogy a fogásnak semmi köze Wellington herceghez, sokkal inkább az Új-Zélandi Wellington városához, ahol az elmélet szerint megalkották. Mások szerint egyszerűen egy, a kontinensen népszerű étel átnevezéséről van szó. Mi azonban – vállalva elfogultságunkat – a legizgalmasabb történetnek hiszünk.
Fotó: FLICKR
Repüljünk vissza az időben úgy 200 évet. A helyszín Bécs. Európa majd minden országa képviselteti magát a Bécsi kongresszuson, a cél Európa napóleoni háborúk utáni rendezése. Senki nem siet, az egész társaság nagyon ráérősre veszi a formát. Az első negyven nap nagyjából portréfestésekkel telik. Esténként pedig nagyszabású partikat adnak egymásnak a delegációk. A cél egyértelműen egymás túllicitálása:
a kor legnagyobb politikusainak sztárszakácsai mindent megtesznek, hogy addig soha nem látott ételkölteményekkel örvendeztessék meg az illusztris vendégeket.
Így születik például a Metternich-hátszín, és a későbbi Wellington hercege szakácsának azóta halhatatlan fogása, a Wellington-bélszín is.
Gulyásleves
Ha van ikonikus, egész nemzeti gasztronómiánkat szimbolizáló étele a magyar konyhának, az a gulyásleves. Nemzeti étkünk eredetét kutatva hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a halászlé analógiájára – halászlé az az egytálétel, amit a halászok készítettek maguknak – a gulyásleves az a leves, amivel a gulyások időnként meglepték magukat.
Fotó: FLICKR
Ha így okoskodunk, bizony rossz úton járunk. Az Alföldön legelésző marhacsordák nagybajszú felügyelői pályafutásuk során egyféleképpen találkoztak a marhával: egyben. A marhagulyás tehát nem klasszikus pusztai étel, hanem városi fogás, mely a XIX. század első felében vált igazán népszerűvé.
A teljes cikket ITT olvashatja tovább.
Az arab hajós esete a tatár marhával, avagy Szindbád tatárbifsztekje
Két gasztroceleb, két kulináris sztár találkozik itt egy tányéron: Szindbád és a tatár – olvasható a Mindmegette cikkében.
Korábbi cikkünket ITT olvashatja tovább.
