Cézártól Wellingtonig – Ételek, amelyeknek nem tudtuk az eredetét

Szemezgessünk a kalandos eredetű ételek származását taglalaló elméletek között.

null

Palócleves

A palócleves természetesen Palócföld lakóinak ősi eledele, mely évszázadok óta ott rotyog a jó palóc atyafiak kondérjaiban. Ugye ez így teljesen hihető? A valóság szerencsére ezúttal is izgalmasabb, mint gondolnánk. A magyar gasztrotörténelem egyik leghíresebb alakja Gundel János vendéglős, aki 1871-ben vásárolta meg a Virágbokor nevű vendéglőt. Itt a kor számos hírességét láthatta vendégül Liszt Ferenctől Tisza Istvánig.

A palóclevest azonban egyik kedvenc vendége, Mikszáth Kálmán kedvéért találta fel,

aki arra kérte, hogy készítsen neki egy olyan levest, amilyet még sohasem evett. A többi már történelem...

Wellington-bélszín

A fenséges, tésztában sült bélszín eredetével kapcsolatban számos, elmélet verseng egymással. Egyikük egyenesen azt állítja, hogy a fogásnak semmi köze Wellington herceghez, sokkal inkább az Új-Zélandi Wellington városához, ahol az elmélet szerint megalkották. Mások szerint egyszerűen egy, a kontinensen népszerű étel átnevezéséről van szó. Mi azonban – vállalva elfogultságunkat – a legizgalmasabb történetnek hiszünk.

A titokzatos múltú Wellington-bélszín
Fotó: FLICKR

Repüljünk vissza az időben úgy 200 évet. A helyszín Bécs. Európa majd minden országa képviselteti magát a Bécsi kongresszuson, a cél Európa napóleoni háborúk utáni rendezése. Senki nem siet, az egész társaság nagyon ráérősre veszi a formát. Az első negyven nap nagyjából portréfestésekkel telik. Esténként pedig nagyszabású partikat adnak egymásnak a delegációk. A cél egyértelműen egymás túllicitálása:

a kor legnagyobb politikusainak sztárszakácsai mindent megtesznek, hogy addig soha nem látott ételkölteményekkel örvendeztessék meg az illusztris vendégeket.

Így születik például a Metternich-hátszín, és a későbbi Wellington hercege szakácsának azóta halhatatlan fogása, a Wellington-bélszín is.

Gulyásleves

Ha van ikonikus, egész nemzeti gasztronómiánkat szimbolizáló étele a magyar konyhának, az a gulyásleves. Nemzeti étkünk eredetét kutatva hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a halászlé analógiájára – halászlé az az egytálétel, amit a halászok készítettek maguknak – a gulyásleves az a leves, amivel a gulyások időnként meglepték magukat.

A gulyásleves XIX. század első felében vált igazán népszerűvé
Fotó: FLICKR

Ha így okoskodunk, bizony rossz úton járunk. Az Alföldön legelésző marhacsordák nagybajszú felügyelői pályafutásuk során egyféleképpen találkoztak a marhával: egyben. A marhagulyás tehát nem klasszikus pusztai étel, hanem városi fogás, mely a XIX. század első felében vált igazán népszerűvé.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.

Az arab hajós esete a tatár marhával, avagy Szindbád tatárbifsztekje

Két gasztroceleb, két kulináris sztár találkozik itt egy tányéron: Szindbád és a tatár – olvasható a Mindmegette cikkében.

Korábbi cikkünket ITT olvashatja tovább.

 

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.