A város pénzéből építették fel a legendás mohácsi selyemgyárat

Ha valaki a részletekre is kíváncsi, leghelyesebben talán akkor jár el, ha az 1976-ban kiadott Baranyai Helytörténetírás kötetét kezdi tanulmányozni – olvasható a Mohácsi Újság.hu hírportálon. Abban ugyanis B. Horváth Csilla foglalkozott a témával. Műve címe: Adatok a mohácsi selyemfonó történetéhez az alapítástól a részvénytársaság megalakulásáig, 1905–1923.

A szövegből szemezgetve kiderült, hogy az eperfákon rengeteg selyemhernyót tenyésztettek, annyit, amennyit a létező gyárak már nem voltak képesek feldolgozni. Ezért hát 1900-ban Győrött, egy évre rá pedig Komáromban építettek üzemet. Lassan Mohács is célterületté vált, minderre azonban 1905-ig kellett várni. Előtte rengeteg szervezés, tervezés történt, de néha elakadtak a dolgok.

A képviselő-testület tagjai voltaképpen hoppon maradtak észszerű elképzelésükkel, mert a városatyák abban bíztak, az állam megveszi tőlük a réginek mondott sóházi teleknek az Erzsébet tértől délre eső részét, majd saját költségén építi meg a selyemgombolyítót. A fővárosban mindezt nem így vélték. A miniszteri meghatalmazott levele szerint a városnak, vagyis a mohácsi polgároknak összesen 120 ezer koronával kellett hozzájárulniuk az építkezéshez.

Fotó: bama.hu

Az 1904 januárjának végén megjelent egyik újságcikkben említést tettek a szavazás menetéről is. Az 53 voksolásra jogosult városi elöljáró közül 40 jelent meg. Közülük 36 igennel felelt, hárman ellene voltak, egy meg tartózkodott. Az ellenzőket nemes egyszerűséggel gyászhuszároknak titulálták az írásban, akik nem viselték a szívükön a település fejlődését. Természetesen kiírták a versenytárgyalást, ahol az nyert, aki a tervezett összegnél kevesebbért vállalta a munkát.

A megbízást Schlauch és Károlyi nyerte el, aki öt százalékot engedett. Akadt mohácsi jelentkező is, de Radó Leó és Sándor végül nem rúghatott labdába, mivel csak 4,85 százalékos engedményt ígértek. A munka gőzerővel kezdődött meg, de akadt benne csúszás, hiszen 1904. december utolsó előtti napján kellett volna tető alá hozni a házat, majd 1905. június 1-ig mindent befejezni. A dolog azonban csupán decemberre valósult meg.

Az 1922-ben leszerelt gyárat 1923-ban indították újra. A harmincas évek elején a világgazdasági válság okán leállt a termelés. Utána, már 1934-ben a Soproni Selyemipari Rt. vált a tulajdonossá. Rendben is mentek a dolgok 1944-ig, amikor a visszavonuló német csapatok tettek komoly károkat a telepen, de 1945-ben ismét felzúgtak a szövőgépek. Egy nagy fejlesztés is történt, az 1960-as években még üvegszálas ipari szövetet is készítettek az üzemben.

A teljes cikkt IDE kattintva olvashatják!

Helyi motívumok díszítik a vámospércsi varróműhely termékeit

– A városban a munkanélküliek száma igen magas a lakosság létszámához viszonyítva; a problémára megoldást jelent a közfoglalkoztatás. A vámospércsi önkormányzat hosszabb időtartamú közfoglalkoztatásban és startmunka mintaprogramban segíti a munkanélküli embereket visszakerülni a munkaerőpiacra. Az általuk végzett munka nagyban elősegíti az önkormányzat és intézményei által végzett feladatok naprakész ellátását.

Az elmúlt évek tapasztalata alapján a közfoglalkoztatásba bevont munkavállalók lelkiismeretesen végzik feladatukat – válaszolta Ménes Andrea, Vámospércs polgármestere a Hajdú-Bihar megyei hírportál, a haon.hu a települése foglalkoztatási helyzetéről érdeklődő kérdésére.

Tovább...