A Békemenet sajátos hungarikum, amely méretében, hatásában egyedülálló. Különlegessége, hogy egyszerre mozgalom és intézmény. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a Békemenet mindig egyfajta utolsó megoldás arra az esetre, ha a nemzeti szuverenitás védelme más módon már nem képzelhető el. A Békemenet a maga több százezres, monumentális részvételével és felemelő hatásával különleges esemény; a Békemenetet nem lehet, nem szabad elaprózni, nem lehet sok kis békemenetet szervezni és ezzel súlytalanná tenni, s nem lehet idő előtt, meggondolatlanul megszervezni és ezzel a jelentőségét csökkenteni.
Az igazi kérdés tehát: olyan-e a helyzet most, mint 2012 januárjában, majd 2012 októberében, amikor az Európai Unió és a nemzetközi közvélemény, vagy mint 2013 októberében és 2014 tavaszán, amikor a belső ellenzék indított támadást a regnáló, legitim Orbán-kormánnyal szemben?
A válasz nem lehet egyszavas. A helyzet ugyanis megváltozott. A Magyarországgal szembeni nemzetközi támadás nem szűnt meg, viszont jelentős részben áttevődött a tengerentúlra. Ezúttal az Egyesült Államok lépett fel velünk, katonai és politikai szövetségesével szemben, mert meggyőződése szerint nem állunk eléggé melléjük az Oroszországgal szembeni felmelegített, már-már új hidegháborús konfliktusukban. Az USA politikai kultúrájának jellemzője a fekete-fehér, árnyalatokra nem figyelő barát-ellenség szemlélet s az időnkénti túl gyors reakció. Vagyis: ha egyes lépéseink nem tetszenek nekik, akkor, mint a régi cowboy filmekben, azonnal előveszik a Coltot és tüzelnek – persze csak szimbolikus értelemben. Ezt látjuk most.
Ugyanakkor az amerikaiak igen pragmatikus gondolkodásúak is: ha néhány, számukra fontos kérdésben garanciákat adunk nekik, akkor könnyen elfelejtik a súlyos demokrácia-, szabadság- és korrupcióvádakat. Lásd erre példaként, hogyan bánnak Romániával vagy Törökországgal. Az amerikai vezető körök lecsillapítása, a nyomásgyakorlással szembeni ellenállás jelenleg kormányzati és diplomáciai terep; ebben a helyzetben a Békemenet az amerikaiakból nem a pragmatikus, érdek alapú, hanem a cowboy-mentalitást húzná elő. És lássuk be, egy tovább éleződő USA–Magyarország konfliktusban aligha mi lennénk a nyertes fél.
Másfelől az Egyesült Államok eléggé megdöbbentően zsarolni kezdte az Európai Uniót, hogy szankcionálja Magyarországot, horribile dictu zárja ki a soraiból. Az unió harapófogóba került, de Európa és az európai politikai elit mentalitása mégiscsak más, mint az amerikai: árnyaltabb és megfontoltabb. Ha most az unió vezetői engednének Amerika zsarolásának és brutális módon lépnének fel Magyarországgal szemben, akkor ott nem lenne megállás. Onnantól kezdve valóban és ténylegesen az USA diktálna az uniónak, tágabban Európának. (Miközben már most sem éppen kiegyensúlyozott a két fél viszonya, hogy finoman fogalmazzunk.)
Vagyis most Európán, az unió vezetőin a világ szeme. Meg kell nekik adnunk, nekünk, magyaroknak az esélyt, hogy megvédjék az érdekeiket, önállóságukat s ellenálljanak a Magyarországgal kapcsolatos zsarolásnak. Most már nem csak a mi, hanem az ő önállóságukról és szuverenitásukról is szó van. Óriási a tét. Egyben meg kell adnunk az esélyt az új bizottságnak, tanácsnak és parlamentnek, hogy felismerjék az érdekeiket és megvédjék értékeiket, amelyek ebben a konfliktusban találkoznak a mi érdekeinkkel és értékeinkkel is. Éppen ezért itt és most még várnunk kell.
De természetesen – ne adj’ Isten – fordulhat úgy a helyzet, ami számunkra a legrosszabb forgatókönyvet jelenti. Éppen a napokban mondta el a Magyar Nemzetnek Petr Hayek, Václav Havel volt főtanácsadója, hogy a temelini erőmű okán hogyan mozdította el az Egyesült Államok Petr Necas kormányfőt, aki az útjukban állt. A veszély tehát a közelünkbe került. Ha a háttértárgyalások és a diplomácia nem vezet eredményre, az más dolog. De még nem tartunk itt.
Végül a belső ellenzékről. A baloldali és balliberális pártok természetesen nem tudnak belenyugodni egy éven belüli három súlyos vereségükbe, továbbra is toporzékolnak, gyalázzák a kormányt és továbbra is külföldre sietnek árulkodni, mint a rossz gyerekek. Alapjaiban véve azonban már a külföld sem bízik bennük, hiszen láthatóan erjedőben vannak és egymás ellen is fordulnak. Ellenük nem érdemes Békemenetet szervezni, mert, mint szokták mondani, sas nem vadászik legyekre.
Az utóbbi hetek tüntetésein megszerveződő, félig-meddig civil csoportok valóban némileg aktivizálódtak, időnkénti erőszakos és agresszív fellépésük pedig mélyen elítélendő. Ám miattuk sem érdemes Békemenetet szervezni, mert annak ellenére sem képeznek szervezett politikai erőt, hogy a külföld sokféle módon igyekszik segíteni nekik. Ráadásul, ha a kormány tanulni tud a hibáiból, például az elkapkodott és értelmetlen internetadó bevezetése körüli ügyetlenségekből, s valóságos társadalmi párbeszédbe kezd, akkor önmaga képessé válhat kihúzni a talajt az egy-egy témára – értsd: egyes kormányzati baklövésekre – épülő ad hoc szerveződések lába alól.
Összegezve: a belpolitikai helyzet kezelhető, a nemzetközi támadások hangsúlya pedig átalakult, s a jelen helyzetben még bőven van mozgástere a kormánynak az ország pozícióinak javítására diplomáciai eszközökkel, céljaink, stratégiáink, egyáltalán a magyar modell jobb és hatékonyabb bemutatásával, megértetésével a nemzetközi térben. Amíg tárgyalni és egyeztetni lehet, addig tárgyalni és egyeztetni kell.
Jézus a következő mondattal indította el tanítványait, az apostolokat a világ minden irányába: legyetek „okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok”.
Más kérdés az, ha sem a szelídség, sem a ravaszság nem segít, ha mindez hiábavalónak bizonyul, s kiderül, hogy Magyarország sorsáról már régen döntöttek a globális hatalmi körök.
Akkor Jézusnak egy másik, korántsem szelíd és ájtatos felhívása válik aktuálissá, ami jelesül így szól: „Csípőtök legyen felövezve, és égjen a lámpásotok.”
