De mindez megfigyelhető az arab–iszlám népeknél is. Az iszlám vallás azért sajátos a másik két nyugati típusú valláshoz képest, mert a vallási és a világi lét nem vált igazán el egymástól, s ez így van Mohamedtől kezdve egészen a mai napig. Tehát az iszlám népek vonatkozásában aligha beszélhetünk olyan szekularizációról vagy liberalizációról, mely a keresztény országok esetében a 18. századtól kezdődően létrehozta többek között az állam és az egyház elválasztását és a világi típusú államiságot, de a zsidó népek és Izrael esetében is megfigyelhető az elválasztottságra való törekvés (ami azonban, mint fentebb jeleztem, nem teljes).
A kereszténységen alapuló nyugati kultúra és az iszlám kultúra között tehát fundamentális különbség van: amíg a kereszténység, a vallás, a szakralitás nem játszik semmilyen szerepet a politikai intézmények működésében (legalábbis közvetlenül nem), addig az iszlám lényege éppen az, hogy vallás és politika nem válik el egymástól. Mohamed próféta tanai egyszerre szólnak Allahról, az ő életéről és vallásban fogant politikai hatalomgyakorlásáról, valamint különféle – nem túl szigorú! – életvezetési előírásokról. Az arab népeknél isten–vallás–politika–hatalom–életvezetés nem válik külön egymástól, egységet képez; éppen ezért elképesztő és megalapozatlan az Egyesült Államok azon délibábkergetése, hogy az iszlám államokban elterjeszthető és bevezethető a nyugati értelemben vett szekuláris és világi jogrendre épülő demokrácia.
Ellenkezőleg: az iszlámban nem jogállamok, hanem vallásállamok léteznek, s a társadalmak a Mohamed tanításain alapuló saría, vagyis az iszlám jogrend szabályai szerint élik az életüket.
S az sem kétséges, hogy az iszlámban, a próféta tanaiban benne van a pogányok megtérítésére való törekvés, s ennek is máig ható „törvényi” ereje van.
Vajon mindennek leírásával azt akarom mondani, hogy a Nyugat és a keresztény népek is térjenek vissza „egy az egyben” szakrális alapjaikhoz?
