Nyugati kultúránk alapja: Jézus

A vallási, szakrális gyökerekre való emlékezés nem gyengíti, hanem erősíti a nyugati embert.

De mindez megfigyelhető az arab–iszlám népeknél is. Az iszlám vallás azért sajátos a másik két nyugati típusú valláshoz képest, mert a vallási és a világi lét nem vált igazán el egymástól, s ez így van Mohamedtől kezdve egészen a mai napig. Tehát az iszlám népek vonatkozásában aligha beszélhetünk olyan szekularizációról vagy liberalizációról, mely a keresztény országok esetében a 18. századtól kezdődően létrehozta többek között az állam és az egyház elválasztását és a világi típusú államiságot, de a zsidó népek és Izrael esetében is megfigyelhető az elválasztottságra való törekvés (ami azonban, mint fentebb jeleztem, nem teljes).

A kereszténységen alapuló nyugati kultúra és az iszlám kultúra között tehát fundamentális különbség van: amíg a kereszténység, a vallás, a szakralitás nem játszik semmilyen szerepet a politikai intézmények működésében (legalábbis közvetlenül nem), addig az iszlám lényege éppen az, hogy vallás és politika nem válik el egymástól. Mohamed próféta tanai egyszerre szólnak Allahról, az ő életéről és vallásban fogant politikai hatalomgyakorlásáról, valamint különféle – nem túl szigorú! – életvezetési előírásokról. Az arab népeknél isten–vallás–politika–hatalom–életvezetés nem válik külön egymástól, egységet képez; éppen ezért elképesztő és megalapozatlan az Egyesült Államok azon délibábkergetése, hogy az iszlám államokban elterjeszthető és bevezethető a nyugati értelemben vett szekuláris és világi jogrendre épülő demokrácia.

Ellenkezőleg: az iszlámban nem jogállamok, hanem vallásállamok léteznek, s a társadalmak a Mohamed tanításain alapuló saría, vagyis az iszlám jogrend szabályai szerint élik az életüket.

S az sem kétséges, hogy az iszlámban, a próféta tanaiban benne van a pogányok megtérítésére való törekvés, s ennek is máig ható „törvényi” ereje van.

Vajon mindennek leírásával azt akarom mondani, hogy a Nyugat és a keresztény népek is térjenek vissza „egy az egyben” szakrális alapjaikhoz?

Korántsem. Pusztán legyünk tudatában annak, hogy a szekularizált, polgári jogrendre és jogállamiságra épülő világunk alapjai a kereszténységünkben, Jézus tanaiban rejlenek. Ezek közül – itt és most – négyet emelnék ki:

1. Bármilyen meglepő is, de az alapvető szabadságjogok, a törvény előtti egyenlőség, az egyenlő szavazati jog és a demokrácia gondolatának gyökerei Jézusig nyúlnak vissza, aki meghirdette az Isten előtti egyenlőséget és szeretettanát.

2. Jézus egyszerre volt patrióta és univerzalista: a zsidó népből indult ki, de látva a más népek megtért híveit, egyetemessé tette gondolatait, s így nyitott kaput a népek közötti megbékélés irányába.

3. Jézus nem az elitből, hanem a népből került ki (szemben például Buddhával vagy Konfuciusszal), a néphez szólt, a szegények és kiszolgáltatottak oldalára állt; ezzel alapozta meg a szolidaritás, a szociális állam gondolatát.

4. Jézus aktív volt és szenvedélyes, aki formálni és alakítani akarta a környezetét (szemben például a buddhizmussal); vállalta a konfliktusokat és védte az övéit.

A vallási, szakrális gyökerekre való emlékezés nem gyengíti, hanem erősíti a nyugati embert. És ami ma a legfontosabb: életképessé teszi.