Száz béremelést, ezeret!

A magyar politikai és gazdasági elit együttes felelőssége, hogy a bérek tekintetében 25 év alatt sem történt rendszerváltás.

S a környező, volt kommunista országok: Csehország 31., Szlovákia 45., Oroszország 50., Lengyelország 60., Románia a 86. A boldogságindex végén Szíria, Burundi és Togo végzett.

Korántsem akarom azt állítani, hogy a boldogsághiányunk kizárólag az alacsony órabér következménye: a boldogságnak ezerféle összetevője van, amelyeket a nemzetközi kutatás igyekezett is figyelembe venni. De az is biztos – s ezt a mindennapi tapasztalatok is megerősítik –, hogy az alacsony órabér óriási gátja annak, hogy boldog országgá váljunk. Hiszen nem tudjuk megvenni, elérni, megfizetni azokat a dolgokat, amelyek boldoggá vagy boldogabbá tehetnének bennünket, magyarokat.

Persze könnyen lehet, hogy ha az órabérünk elérné az EU-s átlagot, akkor sem válnánk „lineárisan” boldogabb nemzetté; sokkal bonyolultabb lelkek vagyunk mi, magyarok annál, hogy ez ilyen egyszerű lenne. No de mégis: próbáljuk végre már ki egyszer azt, hogy a magyar dolgozók – hogy egy nagyon régi, nagyon szerény szakszervezeti követelést idézzek fel – „tisztességes napi munkáért tisztességes napi munkabért” kapjanak. Mert erre még nem volt példa a 25 év alatt!

A magyar politikai és gazdasági elit együttes felelőssége, hogy a bérek tekintetében 25 év alatt sem történt rendszerváltás. Jól tudjuk: a Kádár-korszakban a béreket azért tartották mesterségesen alacsonyan és „egyenszinten”, mert az állam igyekezett ingyenes szociális, kulturális, egészségügyi stb. ellátást biztosítani az embereknek. A rendszerváltás után viszont az önmagát túlvállaló, totálisan eladósodott állam fokozatosan megszüntette a különféle támogatásokat és ingyenes, vagy nagyon olcsó szolgáltatásokat, s különösen a baloldali kormányok időszakában rábízott mindent a piacra. A piacon viszont egy olyan, részben hatalomátmentő posztkommunista, részben multinacionális, „vadkapitalista” és végtelenül önző, antiszolidáris gazdasági elit jelent meg, amelyik a béreket továbbra is mesterségesen alacsony szinten tartotta. A vagyonát nagyrészt elherdáló, kirabolt állam pedig eszköztelenül szemlélte e folyamatot az elmúlt 25 évben.

Következmény: a bérek alacsony szinten maradtak, az árak az egekbe szöktek, a jóléti szolgáltatások pedig szétporladtak.

Valóban a polgári Magyarország a cél, de ahhoz polgári középosztály is kell, utóbbihoz pedig tisztességes bérek.

Éppen ezért mondom: a harmadik Orbán-kormánynak, s a teljes gazdasági és politikai elitnek erkölcsi kötelessége mindent megtenni a bérek emeléséért. És ez a legkevésbé sem szakszervezeti duma, hanem nemzetstratégiai alapcél.