Ez disznóság – és egyben marhaság is

Jómagam az egyik legtekintélyesebb nemzetközi kiadótól többet vártam volna el.

Gyorsan hozzá kell tenni: ezt a döntést nem sokkal a Charlie Hebdo elleni iszlám fundamentalista merénylet után hozta meg a kiadó. A kiadó szerint a szövegekben a nem megengedhető dolgok közé tartoznak a disznók (és bármi, ami disznóhúsként értelmezhető). S bár több oldalról is kritika érte azóta az Oxford University Presset, ők azzal érveltek, hogy könyveiket szeretnék a lehető legszélesebb közönség számára elérhetővé tenni. Figyelembe kívánják venni a kulturális különbségeket és érzékenységeket, s szerintük így biztosíthatják a legjobban, hogy könyveik a lehető legtöbb emberhez eljussanak.

Nos, jómagam az egyik legtekintélyesebb nemzetközi kiadótól többet vártam volna el józanságban és átgondoltságban.

Ráadásul némileg pikírten meg is kérdezhetnénk: ha a disznókat ki kell venni a könyvek szövegeiből a zsidó és muszlim vallásra való tekintettel, akkor miért nem szükséges a tehenek mellőzése is, tekintettel a hinduizmusra (vagy brahmanizmusra)? Vagy ha még tovább fokozzuk, s kellő tisztelettel viszonyulunk a buddhizmushoz, akkor tulajdonképpen az állatok összességét is hasonló tiltás kellene, hogy övezze, hiszen a buddhizmusnak szerves részét képezi a lények egyetemes szeretete, ami az összes állatra is kiterjed.

Ebből már talán látszik az Oxford University Press túlbuzgósága és – véleményem szerinti – kapkodása is.

Szerencsére maguk az érintettek is meghökkentek a döntésen. Példa erre, hogy a muszlim parlamenti képviselő, Khalid Mahmood is elítélte azt: „Ez teljes, tökéletes nonszensz, és amikor az emberek ennyire messzire mennek, az tulajdonképpen az egész, a témáról szóló párbeszédnek rossz hírét kelti.”

Mivel nem változott a véleményem a Charlie Hebdo elleni merénylet, a 01/07 óta, ezért ismét leírom, amit egy januári bejegyzésemben írtam: „ a fensőbbségi érzést félretéve próbáljuk végre megismerni egymás kultúráját, vallását, szokásait, hiteit, életét. Ugyanis minden bajunk gyökere az egymás nem ismerésében rejlik. Ha nem ismerjük egymást – ők sem minket! –, akkor nem is értjük egymást. S ha nem értjük egymást, akkor félünk egymástól. S ha félünk egymástól, akkor agresszívak leszünk. Most ez a veszély áll fenn – mindkét oldalon.” „Minden eddiginél fontosabb és sürgetőbb a nagy világvallások alapos megismerése. Tudnunk kell a nagy vallásalapítók tanairól, nézeteiről, életéről, hiteiről. Az iszlám, a kereszténység és a zsidóság egymáshoz való viszonyának elemzésekor se ijedjünk meg a tabuktól; mindhárom között vannak egyezések és nagy különbözőségek. Tárjuk fel ezeket bátran.”

Érthető persze és magyarázható az Oxford University Press döntése, hiszen igyekeztek a terrormerényletből tanulni s megfelelő következtetéseket levonni. Abból indulhattak ki – szerintem helyesen –, hogy a francia gúnylap elleni merénylet megmutatta: több tiszteletet és visszafogottságot kell tanúsítani a világ nagy vallásaival, így az iszlámmal és a zsidó vallással szemben. A vallások valóban a nagy civilizációk alapjai, s a civilizációk, kultúrák önállóan, egymástól független törvények és normák, elvárások és szabályok szerint élik az életüket. A civilizációkat immáron nem lehet és nem szabad egymás alá- és fölérendelni. Vége annak, az egészen a huszadik század végéig fennálló illúziónak, hogy a mi, kereszténységre épülő nyugati civilizációnk felette állna a többi civilizációnak, s ezért valamifajta „joga”, sőt „előjoga” lenne arra, hogy kioktassa a hinduista, konfuciánus, buddhista, iszlamista és zsidó vallási kultúrákhoz tartozó népeket és országokat arról, hogy hogyan kellene másképp élniük az eddigiekhez képest.

S éppen ebben rejlik a globalizációnak nevezett, de valójában az Egyesült Államok és a globális pénztőke által gerjesztett folyamatnak a korlátja és határoltsága. A globalizáció bekebelező hatásaival szemben ugyanis nem pusztán a lokalitások és a nemzetállamok védekeznek foggal-körömmel, hanem a vallási alapú civilizációk is. S ellenállásukat és erejüket éppen a vallási gyökérzet adja, illetve a vallási alapítók által hordozott tanokból következő sajátos normák és magatartásformák.

S éppen ez utóbbiakat kellene, kell megismernünk, és nem pedig felszínes intézkedésekkel óvni a más vallások „érzékenységét”. Amíg a Charlie Hebdo szerkesztősége szélsőséges eszközökkel gúnyolódott a vallásokon – főképp az iszlámon – és valóban mélyen megsértette e vallások híveit, addig az Oxford University Press a ló másik oldalára átesve és túlkompenzálva még a „széltől is” óvni akarja az iszlám és zsidó vallás híveit.

A szegény malacok és derék kocák nevének eltiltása helyett az lenne a jó, ha például megismernénk a zsidó vallásból az Isten (Jahve) és a zsidó nép között megkötött szerződés máig ható, politikai, társadalmi jelentőségét, illetve ha megismernénk az iszlám vallási jogrendet, a sariát, amelyből világosan kiderül, hogy az iszlám országokban miért nem jöhet létre olyan szekularizált politikai és államrend, mint a nyugati keresztény világban.

A malacokat pedig egyelőre hagyjuk békén.