Sok ilyen büntetés után nemcsak a magyar futball, hanem a szurkolás is lassan megszűnik Magyarországon.
Természetesen nem vagyok a híve a szurkolói gyalázkodásnak, antiszemita megnyilvánulásoknak, rasszizmusnak, erőszaknak. Ezek ellen természetesen fel kell lépni.
De.
Jómagam a hetvenes évek elején kezdtem az Újpest mérkőzéseire járni, számomra a Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó csatársor – amely gyakorlatilag akkor a válogatott csatársorát jelentette – volt a kiinduló mérce, miattuk kezdtem el meccsekre járni; talán sokan már nem tudják, hogy az Újpest 1974-ben BEK-elődöntőt játszott a Bayern Münchennel (döbbenetes ezt hallani, nem?), és kétszer szerepelt a nyolcas döntőben is, ahol manapság már angol, spanyol, olasz, német csapatokon kívül szinte senkit sem látunk. Aztán később jött Törőcsik, Nyilasi, Détári – jó futball volt, jó szívvel lehetett szurkolni a fiúknak. De hiába volt még – lehet, hogy utoljára? – nemzetközi színvonalú a magyar labdarúgás, a szurkolás akkor is harcias dolog volt. Kőkemény zrikálással, a másik csapat gúnyolásával (különösen FTC–Újpest „metszetben”), a kettős meccsek felejthetetlen hangulatával, s az ezekkel természetes módon együtt járó csibészes beszólásokkal.
Higgyék el nekem, de hiszen Önök is tudják velem együtt: ezekkel akkor sem volt semmi baj, sőt. Az egymás kihívása, az egymással való vetélkedés, a férfias hang kipróbálása nem csupán egészséges versengés volt és ma is az, de bizonyos közösségi élményt adott, összetartozás-tudatra, egymás iránti kiállásra is nevelt – és most természetesen megint nem az erőszakra, a huliganizmusra és a rasszizmusra gondolok, amely akkor is előfordult. A lelátók jó hangulatához nem csak az akkor még jó foci járult hozzá, hanem a jó poénok, a jópofa beszólások, a szócsaták is. Ez így volt természetes és így volt életszerű.
Ismétlem: ha az MLSZ az erőszak, a rasszizmus, az antiszemitizmus és a gyűlölet ellen lép fel, azzal csak egyet lehet érteni. Ám az a baj, hogy a csapatokat sújtó büntetések ezen már túllépnek, s érthetetlen szigorúságról tanúskodnak: lassan a szurkolást mint olyat teszik lehetetlenné. Hiszen milyen büntetésekről is van szó? A Videotonnak 500 ezer forintot kellett fizetnie azért, mert szurkolói megbotránkoztató rigmusokat kiabáltak. A Fradi korábban azért fizetett 100 ezer forintot, mert az Újpestet pocskondiázni merték Felcsúton (nahát ilyet!). Szurkolói rigmusok miatt fizetett az Újpest is, illetve a Diósgyőr és a Nyíregyháza. De ami ennél is „szebb”: a Diósgyőr és a Videoton büntetésének indokai között szerepelt az MLSZ szidalmazása is. (Nekem úgy tűnik, itt egy kicsit megbicsaklik a véleménynyilvánítás szabadsága. Ha tévednék, akkor én kérek elnézést.) Ám ami ennél is szebb: egy napilapunk szerint a Vasas azért fizethet 100 ezer forintot, mert a szurkolói a Csákvár elleni másodosztályú meccsen a „Vesszen Trianon!” rigmust skandálták.
Ez utóbbit már végképp nem értem: kit is sért az a határozott véleménynyilvánítás, hogy a trianoni békeszerződés – kiáltó és bizonyított igazságtalanságai miatt – nem tekinthető minden szempontból tökéletes nemzetközi megállapodásnak? A csákváriakat? Vagy az angyalföldieket? Vagy az MLSZ-t? Vagy kit?
Egyszóval úgy érzem, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség ezekkel a büntetéseivel, illetve az azok mögött meghúzódó szellemiségével egy elképesztően steril környezetet próbál – mesterségesen – létrehozni az ezer sebből vérző és szenvedő magyar labdarúgás körül. (Most itt tudatosan nem térnék ki a szurkolói kártya kérdésére, illetve a szinte nézők nélkül játszódó mérkőzések érthetetlen túlbiztosítására.) Úgy tűnik nekem, hogy a „foci legyen a magyar családok szórakozása” jelszó jegyében valami olyan, életidegen állapotokat kívánnak létrehozni a pályákon, amelyek a valódi, hús-vér szurkolókat még jobban eltávolítja a meccsre járástól. Bizonyára úgy kellene a jövőben kinézni a „szurkolásnak”, hogy például ilyen bekiabálások hallatszanának: „Nagyon színvonalas a mai teljesítményed, Pisti!”, vagy „Egy kicsit igyekezzetek jobban, fiúk!”, avagy a fradisták így szurkolnának az Újpest ellen: „Győzzön a jobbik, titeket is szeretünk, újpesti srácok!”, illetve, ha a bíró netán óriásit tévedne, azt kellene kórusban üvölteni: „Bíró spori, legközelebb jobban figyeljen!”
Szóval hagyjuk már abba ezt az álságos szigort!
Valamikor húszéves koromban interjút készítettem Sándor György humoralistával, aki egyszer csak azt mondta nekem: „én élek, s nem az életről beszélek”. Hát igen. Hagyni kellene egy kicsit élni az életet, nem mindent életszerűtlenül szabályozni. Aki velem együtt volt már – s nem egyszer! – focimeccsen, tudja, miről beszélek. (Például egyik kollégám, Török Gábor.)
De Sándor Györgynek volt egy másik mondása is, az iskolai élet zártságára célozva: „Az élet élet. Az iskola iskola. Madách.”
Nos igen: a foci az foci. Az MLSZ pedig – MLSZ?
